Az én történetem
Az én történetem
Nincs hangom
Nincs hangom. Elvesztettem, már több mint másfél éve, és azt mondják, hogy ne is nagyon számítsak rá, hogy megtalálom. Mondtak ők már máskor is ilyeneket, aztán meg csodálkoztak. Majd meglátjuk....akarom mondani meghalljuk. 
Tehát választanom kellett, levegő, vagy hang. Praktikus okokból az előbbit választottam. Meg amúgyis, így megtarthatom az "ideális nő" jelzőt.
Tudtátok, hogy a hangképzésnél szinte csak a magánhangzókhoz kell a hangszalag. Talán csak a "z" betű az egyetlen, ami nem mondható ki hang nélkül. Az mindig "sz" lesz. Suttogni persze tudok, így mindenki azt hiszi elsőre, hogy megfáztam vagy nagyon vad volt a buli, azért ment el a hangom.
Szinte állandóan kapom a jól bevált ötleteket, mit igyak, mit szedjek, de ez egy kicsit sem zavar, sőt, kifejezetten kedves gesztusnak tartom ezt a segítőkészséget. Ha megkérdezik mi bajom van, csak annyit szoktam mondani, hogy elment a hangom.
Ez az állapot kezdetektől több vicces helyzetet is hozott.
Még a kórházban történt, hogy el kellett mennem vizsgálatra. Megkaptam az útbaigazítást, a papírokat a kezembe nyomták, menjek Isten hírével. Az instrukciók szerint át kellett vágnom a szülészeti osztályon, csak arra nem gondoltak a nővérek, hogy influenzajárvány miatt senki nem mehetett be oda. Hiába voltam én is bentlakó, akkor sem. Rögtön le is meszelt egy nagyhangú nővér és számonkért. Akkor épp még suttognom sem volt szabad, a számat sem nyithattam ki, ezért előkaptam a noteszem és elkezdtem írni neki a válaszokat. A nővér jó alaposan végigmért, látszott rajta, hogy azonnal vágja a helyzetet: Ez a nő tök süket!, és elkezdte jó hangosan, lassan tagolva, túlzottan artikulálva elmagyarázni, hogy merre menjek tovább. 
Én nem világosítottam föl a tévedéséről és nagyon jól szórakoztam magamban.
Egy másik alkalommal egy fiatal nővel voltam egy szobában, mindkettőnknek szigorúan elő volt írva a csendszünet. Nem volt gond, írogattunk. Egy idő után feltűnt nekünk, hogy egyre több férfibeteg sétál az ajtónk előtt és tekintgetnek be igen sűrűn. Már majdnem azt kezdtük gondolni magunkról, hogy biztos jó nők vagyunk, amikor valaki azt mondta, hogy lehet, hogy csak azért bámulnak minket, mert még sose láttak olyan nőt, aki nem beszél, pláne nem kettőt egyszerre.
Amit viszont soha nem tudok megunni és mindig megmosolyogtat, az emberek első reakciója. Amikor kiderül, hogy nincs hangom, először meglepődnek, majd fél percen belül, tízből nyolcszor, már ketten suttogunk.
suttogás
Üdvözlök mindenkit!
Köszönöm a figyelmet és azt az időt, amit arra szántok, hogy elolvassátok az írásaimat. Az írás nekem jelenleg a leghatékonyabb közlési forma. A suttogással sincs gond, teljesen érthető vagyok úgy is, sőt, azóta jobban figyelnek rám az emberek, de sokat kell visszakérdezniük, ami gyakran akasztja meg a társalgás folyamát, de még többször szül vicces helyzeteket. Azt szeretem a legjobban, amikor úgy kérdez vissza valaki, hogy közben el is árulja, hogy mit értett helyette. Ez néha annyira jó poén, hogy szoktam mondani: "Igen, ezt mondtam! Ez jobban tetszik!"
A másik baj a suttogással, hogy nem lehet kérdezni. Hiába akarod felvinni a hangsúlyt, kevés az eredmény. Például amikor kérdezek valamit, és erre kapok egy igen vagy egy nem választ, pedig a kérdésem nem eldöntendő volt... ...amikor azt hiszik, illetve úgy hallják, mintha kijelentettem volna, nem kérdésnek hangzik, amit különben annak szánok... olyankor sokmindent nem tudok meg...
Nagyon vicces volt, bár főleg én nevettem, amikor egy tavaszi napon feltettem a családnak a kérdést, hogy esik-e az eső. Képzeljétek el azt, amikor jönnek vissza a lakásba lerakni az esőkabátot meg az esernyőt, amivel elindultak, mert odakinn 30 fokos verőfényes napsütés van, és kicsit csúnyán néznek rám, amiért átvertem őket, pedig én csak azt akartam volna megtudni, hogy a verebeket hallom kufircolni az ereszcsatornában, vagy tényleg esik, és az kopog.
Volt egy kutyusunk, Szuzi. Egy gyönyörű, imádnivaló golden retriever. Nyugodt, szelíd teremtmény. Nem volt ember, aki ne szerette volna, és akit ő ne szeretett volna. Kivéve az a sárkányrepülőst, aki egyszer a kertünk felett repült át. Rá nagyon haragudott. Addig ugatta lentről, amíg el nem hagyta a felségterületünket, és meg volt róla győződve a drágánk, hogy most ő megmentett minket. Olyan büszke volt magára, peckesen mászkált a kertben, és ugatta világgá, hogy ő egy hős. A végén már azt kezdtük gyanítani, hogy az sem kizárt, hogy úgy ugatja a történteket, hogy nemcsak a mi életünket mentette meg, hanem az egész faluét. Imádtuk. Júliusban hagyott itt minket, több mint 12 évig szeretett, és viszontszerethettük. ♡
Nem volt vele gond soha. Nem ugrált az emberekre, nem tolakodott. Tudtunk tőle a teraszon étkezni, mert mindig türelmesen várta, hogy befejezzük, és ő is megkapja a maga finomságait. Ha valami olyat csinált, amit nem kellett volna, elég volt csak kicsit megemelnünk a hangunkat, és máris visszakozott. Onnantól, hogy elment a hangom, vele együtt az egyetlen kutyafegyelmezési lehetőségem is. Próbálj suttogva rávenni egy lelkes kutyát, hogy legalább az utolsó tő levendulabokrot ne rágja már ki. Szerintem még szelíd biztatásnak is vette a suttogó anyázásaimat.
Nagyon hiányzik. Az utóbbi két évben, amikor halmozódtak az egészségügyi gondjaim, ha kimentem a teraszra, mindig lefeküdt a lábamhoz, és mintha csak vigyázott volna rám. (Keresek egy képet! )
Mi jó még a suttogásban? Ami nem, az az, hogy fárasztó. Olyan, mintha folyamatosan kiabálnál, annyi erő kell hozzá. Viszont nem kell feleslegesen beszélned. Nem várják el tőled, hogy szóval tartsd a társaságot, nem kell részt venned értelmetlen vitákban, mindenki elvárása, hogy kíméld magad.
Eddig egyszer fordult csak elő, hogy félelemmel töltött el a némaság. Két kutya indult el felém, nem épp barátságosnak tűnő szándékkal. Lassan, morogva közelítettek. A házban ott volt a gazdájuk, tudtam volna kiabálni neki, hogy segítsen, ha lett volna hangom. Ahogy nőtt a félelmem, úgy lettek egyre bátrabbak és hangosabbak a kutyák. Egy gyors gyűjtőpontváltással kineveztem magam falkavezérnek, és így sikerült megúsznom tulajdonképpen a nem is tudom mit, mert szerencsére nem derült ki.
Ja, és nem tudok énekelni. Az azért kicsit hiányzik. Nem a csodás hangomért kár, bár eredetileg énektanárnak készültem, hanem az az érzés hiányzik, amikor teljes hangerőre veszed a zenét, és megpróbálod túlüvölteni. A szomszédoknak már lehet, hogy kevésbé.
Elárulok valamit. Sokszor elfelejtem, hogy nincs hangom. Beszélek, és én hallom. Majd mikor újból megszólalok, egy pillanatra meglepődök, hogy jé, nincs hangom.
Sokaknak vannak visszatérő rémálmai. Nekem gyerekkoromban az volt az egyik, hogy az útszéli árokban fürdök, ami tele van tejfölös csirkelevessel. Nagyon utáltam ezt a kaját gyerekként, ma már a kedvencem. Azt nem tudom, hogy azért szerettem meg, hogy elmúljanak a rémálmaim, vagy azért múltak el, mert az egyik kedvencem lett, és nem akartam elhízni, ha álmomban egész éjjel levest eszek. A másik visszatérő álmom volt, hogy nyomom a féket a kocsiban, és mégsem áll meg az autó. Amióta van jogsim, ez is elmúlt. Volt meg egy harmadik, amikor valami sötét ködben haladnék, de a szememet sem tudom kinyitni, és a lábaim is mintha mázsás súlyúak lennének. Már ez sincs meg, nem tudom, hogy mikor és miért múlt el. Ma már csak egy visszatérő rémálmom van. Menekülök, és nem tudok segítségért kiabálni. Amikor majd megjön a hangom, ez is el fog múlni.
Pánik a barlangban
Csodás napsütéses nyári nap volt. Kiscsaládunk Zsani húgommal kibővülve megcélozta az Aggteleki Csepkőbarlangot. Egyik kedvenc helyünk, évente többször is látogattuk. Volt olyan, egyik télen, amikor csak mi hárman és a túravezető volt, amikor az egy órás vezetés kettőre sikerült. Mindent megmutatott, ami egy alaptúrába nem fér bele. Érdemes télen is ellátogatni oda, mert olyankor jégoszlopokkal is bővül a szépséges látvány.
Akkor viszont, nyár derekán nagyon sokan voltak. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy jó ötlet-e lemennem, de aztán a nem lesz baj érzés járt át. Így is volt, egészen az első teremig. Ott kezdett felerősödni a szorongásom, és akkor már csak arra tudtam gondolni, hogy ezt az egy órát túl kell élnem, most nem lehet rohamom.
Általában képes voltam késleltetni egy rohamot, akár órákkal későbbre is eltolni, ha nem konkrétan váltotta ki valami, csak magától akart jönni, de megúszni soha. Én ha tehettem, soha nem hagytam, hogy tanúi legyenek mások egy pánikrohamomnak. A lányunk például egyet sem látott, pedig mint mondtam, napi szinten jelentkezett. Olyankor elbújtam a világ elől, begubóztam és magányosan szenvedtem. Kellett az, hogy tudjak valakit a közelemben, teljesen egyedül lenni ilyenkor nagyon ijesztő, de ne is lássam, hozzám se szóljon, meg se érintsen. Nekem az ilyenkor szokásos szoros átölelés például csak mégjobban fokozta a szenvedésem.
Akkor, ott a barlangban minden erőmet latbavetve igyekeztem megelőzni, hogy ne kelljen előadnom egyszemélyes drámámat ennyi ember előtt. Ez ment is a hangversenyteremig, ahol felcsendült Vangelis csodás zenéje, ami máskor lélekemelő, akkor pánikbekapcsoló volt. Odamentem a túravezetőhöz, hogy nekem azonnal ki kell jutnom a barlangból. Teljes meglepetésemre abszolút átélte a helyzetem súlyosságát, eltűnt egy ajtó mögött, majd közölte, hogy már úton a segítség. Én a tömeg szélére húzódva próbáltam tartani magam. Zsani velem maradt, a férjem kértem, hogy Enit vigye minél távolabb tőlem. Amint épp minden erőmmel próbálom féken tartani az elkerülhetetlent, egyszer csak azt hallom: ...tudják hölgyeim és uraim, ez jellemzi leginkább a barlang klímáját!...Apropó! Hol van hölgyem? Ne izguljon! Ebben a barlangban még soha senki nem halt meg!"
Ekkor szétnyílt előttem a tömeg, és legalább száz kíváncsi szempár tapadt rám. Onnantól a barlang az egyedülálló csodáival felejtős lett, mindenki a csendben haldokló nőre volt kíváncsi. Ez voltam én. Nagyon kínos volt. Néha nagyon tapintatlanok tudunk lenni. Különösen azok, akik közben nem is pislognak. Az még ijesztő is.
Szerencsére hamar jöttek a barlangi mentők, én meg haldoklóhoz teljesen méltatlanul saját lábamon hagytam el a helyszínt, követve őket. Zsani is velünk tartott. A szervízjáratokon haladtunk, ami nagyban lerövídítette az utat. De olyan tempót diktált a két mentő, hogy alig bírtuk követni őket, főleg én. Már ott tartottam, hogy ha nem a pánikba halok bele, akkor a végkimerülésbe. Akkor eszembe jutott, hogy azért milyen szép halál lenne itt meghalni. Lehet, hogy saját halottjuknak fognak tekinteni. Annyira abszurdnak tűnt az egész, hogy elkezdtem röhögni. Ami elég furcsán hangzott a fulladásos hörgéseimmel kísérve. Egyre sápadtabb lett mindenki körülöttem.
Ekkor érkeztünk el a végeláthatatlanul hosszú bejárati lépcsősor aljához. Akkor már tudtam, hogy elvesztem. A harmadáig sem jutottam, és elkezdődött a roham. A legerősebb volt, amit csak átéltem valaha. Mindig volt nálam zacskó, mert abba lélegezni némi halvány segítséget jelentett nekem. Most is integettem Zsaninak, hogy vegyen egyet elő a hátitáskámból. A mentők azt hitték, hogy hányni akarok, és rohantak a bejárat mellett lévő 120 literes műanyag kukáért. Megint rám tört a hisztérikus , nevethetnék, hogy mire én azt telelihegen széndioxiddal...
Amikor kezdett csillapodni a roham, lassan kijutottam a barlangból. Már csak annyi erőm volt, hogy lefeküdjek a bejárat előtt a lépcsőre, és fél órán át meg sem bírtam mozdulni. A két férfi még székpárnákat is hozott nekem, hogy kényelmesebben legyek. Sajnáltam őket és Zsanit is, mert nagyon megviselt mindenkit az, amit átéltek velem. Tényleg szörnyű volt, a legrosszabb, tudtam, hogy ettől nehezebb már nem lehet. Közel egy napig tartott, amíg kihevertem, de ez volt az a pillanat, ami után már jobb lett. Egyre rövidebb, könnyebb rohamok egyre ritkábban. Már nem féltem tőle. ♡