Bemutatkozás

  • 2016 0808 230119 004 3
  • 2016 0810 234533 062 2
  • 2016 0810 234339 056 2

Saját készítésű ékszerek

Az ásványok "beszélnek" hozzánk. Jó esetben segítenek arányosan a legtöbbet kihozni önmagunkból. Amikor ékszert készítek, azt rendszerint valakinek a számára készítem. Igyekszem harmóniát teremteni a személy alkata, pillanatnyi állapota, szándékai és a választott ásvány között. 

Az én történetem

Az én történetem

Az én történetem (negyedik rész)

Írta: Super User on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
Kriszta szösszenetei frissítette az állapotát.

Túl voltam a műtéten, hazaengedtek, vigyáznom kellett magamra, küzdöttem a pánikkal, és éltem az életem a magam korlátai közt. A pániknak egy külön fejezetet szeretnék szentelni a következő alkalommal, most a hangréstágítás vonalán folytatnám.
Rendszeres kontrollokra jártam, mindenki elégedett volt, egészen a féléves ellenőrzésig. A kivarrt hangszalagom elkezdett aktivitást mutatni. Ki kell engedni, mert átvághatja a kivarrás, nem maradhat így. Nem voltam túl boldog, veszélyben éreztem a viszonylagos biztonságomat. 
Befeküdtem műtétre. Egy 18 éves lány és az anyukája volt a szobatársam. A lánynak, Timinek 14 évesen leállt a légzése, de mire újraélesztették maradandó károsodásokat szenvedett. Nem tudott járni, nem is mozgott szinte, minden izma görcsben, fogni sem tudott, pelenkázták, nem tudott beszélni, csak valami nehezen érthető, artikulálatlan módon, nem volt rövid távú memóriája, és légcsőkanülje volt szegénynek. Én akkor nagyon rossz lelkiállapotban voltam, sokkolt Timi látványa, kérni akartam, hogy helyezzenek másik szobába, de végül nem tettem. Minden nyomorúsága ellenére az a lány maga volt a csoda, állandóan kacagott, de az anyja is. Nagyon megszeretem őket. 
Másnap reggel volt a műtétem. Éjjel furcsát álmodtam. Nem is álom volt, mert a kórházi zajok is benne voltak, nem tudom...Megjelent álmomban nagyapa, aki akkor már vagy 25 éve halott volt. Vele volt nagymama is, aki meg akkor keresztapámékkal élt. Mindketten fiatalok voltak, fogták egymás kezét, és fehérben voltak. Körülöttük fehér, ködszerű oszlopok. Nagyapa állandóan azt mondogatta, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz, de már annyiszor, hogy kezdtem azért nyugtalan lenni. Mama csak annyit mondott, hogy ne féljek, ő már meghalt, és jó helyen van, csak miattam van még itt, hogy ne aggódjak érte. Majd felébredtem. Éjfél már elmúlt, nem sokat aludtam, alig vártam, hogy emberi idő legyen, hogy telefonálhassak. Reggel az volt az első dolgom, de megnyugtattak, hogy Mama jól van, kicsit sokat alszik, de aznap már reggelizett is, minden oké. Megcsinálták a műtétet, jól és problémamentesen sikerült, megnyugodtam. Mama aznap este, 95 évesen örökre elaludt.  ♡
Műtét után feküdtem az ágyban, és éreztem, hogy Timi néz. Feléfordultam, és integettem neki egyet. Rögtön mosolygott, felélénkült, megkérdezte a nevem. Amúgy percenként megkérdezte.  Beszélgetni kezdtünk, mint ahogy egy kisgyerekkel beszélgetsz. Egyszercsak óvatosan körbenézett, hogy hall-e minket valaki, és bizalmasan megkérdezte: "Te voltál már odaát?" Először nem is értettem, hogy mit kérdez. Mondtam hogy nem. Ezen nagyon meglepődött. Akkor még hozzátettem, hogy az is lehet, hogy csak nem emlékszem rá. Pedig tudtam, hogy a pajzsmirigy műtétnél újraélesztettek, de akkor valahogy ez kiesett. Timi felkacagott, és csak annyit mondott: "Igen, nem emlékszel, nem szoktunk emlékezni rá." Mondta, hogy ő már kétszer volt. Elkezdtem kérdezgetni a mennyországról. Ő pedig vagy válaszolt vagy befogta a száját, rázta a fejét, és azt mondogatta, hogy azt nem mondhatja el. Amikor bejött az anyja, kérdezte, hogy mi van, mert épp nevettünk. Mondtam, hogy beszélgetünk, és akkor tudatosodott bennem, hogy minden szavát értettem Timinek. Teljesen fellelkesülve mondtam Móninak, hogy javult Timi beszédkészsége. Móni csak mosolygott, rázta a fejét, és azt mondta: "Nem javult, te jártál már odaát, azok megértik amit mond." Onnantól Timivel volt köztünk valami furcsa kommunikáció. Volt, hogy olyan kérdésemre válaszolt, amit még föl sem tettem, és a mi saját köszönési formánk lett a kacsintás. Ezt nem felejtette el soha.  Nem tudom mi lett velük. Egy párszor még találkoztunk, Móni meg is látogatott a következő műtétemnél, beszéltünk telefonon néhányszor, majd már nem értem el őket. 
Letelt az antibiotikum és a szteroid kúrám, hazaengedtek. Másnap este már nem kaptam levegőt. Hívtuk az orvost, azonnal menjünk Pestre, ne is csomagoljak, minden perc számít. Egy örökkévalóság volt az út. Egész úton előrehajoltam, és azt számolgattam melyik szakaszon nem állhat le az a minimális légzésem, hol van az, ahol nem ér időben oda a segítség az újraélesztéshez. A kórház portájától már nem tudtam fölmenni az osztályra. Az orvosom pont úgy volt előtte ügyeletes, hogy reggelnél korábban nem műthetett. Szerettem volna, ha ő csinálja meg a kivarrást. Egész éjjel ülnöm kellett, oxigénre kapcsoltak és teljes készültségben voltak, ha nem lehet várni, azonnal műtenek. Másnap reggel megcsinálták a hangréstágítást, újból 2,5 mm-en kaptam levegőt, és ez az állapot évekig fenn is állt. Sajnos az aktivitást mutató oldal, csak időszakonként, és nagyon rövid ideig működik. Mint pont akkor, amikor a kontroll volt. De ezt ők akkor még nem tudhatták. 
(folyt.köv.).

 
 
156 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás

Az én történetem (harmadik rész)

Írta: Super User on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

Szedtem gyógyszereket, jártam fizikoterápiákra, kezelésekre, beszédgondozóba, akupunktőrhöz, talpmasszírozásra...és vártam a csodát. Az nem jött, de közben ajánlottak egy professzort, aki a saját szabadalmával légcsőmetszés nélkül tud hangréstágító műtétet végezni. El is vállalta, de csak januárra tudott időpontot adni, mert tele volt a naptárja. Ez volt ősszel, de megígérte, hogyha lesz üresedés, előrevesz. Teltek a napok, hetek, én meg egyre rosszabbul voltam. Másfél mm-es légréssel éltem. Egy egészséges nőnek 8-9 mm-es a légrése. Az enyém annyira volt csak elég, hogy életben maradjak, de a legkisebb fizikai terheléskor is már fulladtam. Egy levegővételre csak annyit tudtam venni, ami két szótag kimondásához kellett. Közben fokozatosan kezdett romlani a mozgáskészségem is. Először csak felállni nem tudtam guggolásból, majd ülésből sem. Majd leülni, egyedül öltözködni, fésülködni, járni...vizsgálatok tucatja...a diagnózis: talán? autoimmun betegség...kapnom kell szteroidot. Talán!?? Nem fogadtam el a kezelést, biztosan tudtam, hogy nem ez a gond, a "talán" sem győzött meg róla.
Igyekeztem túlélni a napokat és főleg az éjszakákat. Ugyanis alvás közben rendszeresen elzáródott a légutam, arra ébredtem, hogy nem tudok levegőt venni. Az első alkalom nagyon ijesztő volt, de van bennünk valami ősi túlélő ösztön, ami tudja, hogy ilyenkor mi a dolgunk. Én minden tudatosság nélkül ültem fel, hajoltam előre, és a maradék tüdőmben levő levegő kellett ahhoz, hogy azt a hirtelen megfeszített rekeszizmommal kipréselve megnyissam az elzáródást. Az így létrejött légrésen át tudtam óvatosan (de csak felületesen) lélegezni. Akár négyszer-ötször éjszakánként. Ez működött egészen addig, amíg egyszer mégsem. Ültem az ágy szélén és nem kaptam levegőt. Belémhasított, hogy meg fogok halni. Már szédültem, amikor történt valami. A szívem őrülten dobogott, jeges félelem cikázott bennem, adrenalin száguldott az ereimben, felpattantam és haláltusát vívva elkezdtem hörögni. Levegőhöz jutottam, de a halálfélelem megmaradt, és kétségbeesetten kapkodtam levegő után. A mentőállomás megtagadta, hogy kocsit küldjön, az ügyeletre irányítottak minket. Mikor az orvos meghallotta a telefonban a háttérzajokat, amiket produkáltam, száguldott hozzánk. Két órát volt velem, mire le tudta vinni a pulzusomat és a vérnyomásomat egy már tűrhető tartományba. Ez volt életem első pánikrohama, aminél szörnyűbbet addig még nem éltem át. Megmentette az életem, de olyan félelmet kaptam helyette, amit senki nem érdemel meg. Másnap fölhívtuk a kórházat, hogy azonnali műtétet szeretnék, mert még egy ilyet nem élek túl. A professzor akkor már beteg volt, ő nem vállalta, de az egyik tanítványa igen. Fölutaztam Budapestre, januárban megműtöttek.
A műtét nem egészen úgy történt, mint tervezték, komplikációk léptek fel, az egy óra helyett három órás lett. Túlaltattak, órákig nem tértem magamhoz, majd órákig nem bírtam jelezni nekik, hogy valami baj van, mert száguld a szívem. Amikor lett annyi erőm, hogy szóljak, volt nagy futkosás. A vérnyomásom 200/140 volt (amúgy 110/70-nel élek), a pulzusomat a 180-ig kalibrált gép nem tudta megmérni, tehát felette. Vizsgálatok...minden normális, a diagnózis műtéti stressz, a gyógyszer rá Xanax, napi 3×0,5 mg. (Én közben megtudtam, hogy Augmentint kapok hatalmas adagban, és jeleztem, hogy szerintem attól vagyok rosszul, mert még a normál adagot sem bírom, megemeli a vérnyomásom, de azt mondták, hogy kizárt.) Soha nem szedtem nyugtatót, nekem ez lórúgásnyi adag volt, pláne úgy, hogy minden gyógyszernek csak a harmadát, negyedét szedem másokhoz képest, mert nálam már annyi is hat. Letelt a tíz nap, leállították az antibiotikumot, és csodák csodája, a vérnyomásom, pulzusom újból normális lett. Akkor rávezették a kartonomra, hogy nem kaphatok többet Augmentint. 
A nyugtatóra visszatérve, még annyit szeretnék mondani, hogy olyan szinten kiütött, hogy három napig magamnál sem voltam. Illetve ez nem igaz, mert mindent hallottam, mindent felfogtam, ami történt körülöttem, járt az agyam, de a szemem nem bírtam kinyitni, a kezem nem tudtam megemelni. 
Két nénivel voltam egy szobában. Helyesek voltak. Azzal kezdték, hogy nagyon sajnáltak engem. ...Milyen fiatal...és milyen beteg....már magánál sincs....a szomszédom is így halt meg....az én sógornőm is pár nap alatt ment el....a szomszéd falu plébánosa is egyik nap még élt, másnap már nem....Én pedig három napon keresztül azt hallgattam, hogy ki, miben, hogyan és hányszor halt meg. Mit nekünk globális felmelegedés meg túlnépesedés, bízzuk a két nénire, és egy hét alatt kihal az emberiség, mindenkit temetnek. Engem nem sikerült, feléledtem. 
Kaptam levegőt, nem sípoltam, a szervezetem tobzódott az oxigénben, az izmaim újból működni kezdtek. Nem autoimmun betegségem volt, "csak" oxigénhiányom. Valamit visszakaptam az életemből, de rengeteg megkötéssel járt. Nem fázhattam meg, mert olyankor a légút akár 3 mm-t is szűkülhet. Nekem akkor volt 2,5 mm. Annak nem nagyon kéne még 3 mm-t szűkülnie. Amikor mégis megfáztam, kórházban kellett töltenem azt az időt, antibiotikum, szteroid, és a légcsőmetszés esetleges szükségessége miatt. Nem ehettem hideget, forrót, édeset, fűszereset, erőset..., nem tartózkodhattam légkondis helységben, nem kerülhettem vegyszerek közelébe, nem lélegezhettem be poros levegőt, nem terhelhettem magam fizikailag, nem utazhattam tömegközlekedéssel, nem volt ajánlott emberek közé mennem...de kaptam levegőt.
Úgy engedtek haza, hogy a Xanaxot fokozatosan hagyjam el. Másnap már csak a felét vettem be, három nap múlva a negyedét, és egy hét alatt teljesen elhagytam. Akkor lettem pánikbeteg. Több, mint két évet vett el az életemből. Folyamatos félelmek, szorongások, rettegések, napi szintű rohamok kísérték. A műtét előtti roham a szervezetem életmentő reakciója volt. Az összes többiért a Xanax a felelős. A pszithiáterem azt mondta, hogy minimum fél évig kellett volna tartania a leszokásnak róla, mert az ilyen hirtelen megvonás tartós pánikbetegséget okozhat. Honnan kellett volna tudnom? Mondjuk az se semmi, hogy a pánik elleni gyógyszer pánikbeteggé tesz. 
(folyt.köv.)

 
 
255 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás
Hozzászólások
Heltai Zsuzsa Ez nagyon kemény  néhány történetben magamra ismerek, nem részletezem, de kíváncsian és érdeklődve várom a folytatást. Annyira jó, hogy megtaláltad a kiutat 
 
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve
Mónika Bitai Nagyon várom a folytatást...
 
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve

Az én történetem (második rész)

Írta: Super User on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

16 évesen műtöttek először. Göböket találtak a pajzsmirigyemben, és ugyan nem voltak rosszindulatúak, de azt mondták, hogy nem is kellene megvárni, amíg azok lesznek. Anyu akkor Nyíregyháza sztársebészét fogadta meg, aki úgy elvágta a nyakam, hogy a jobb fülemtől a bal kulccsontomig volt a heg, és a nyakizmaim is megsérültek. Nevet úgysem mondok, de annyit igen, hogy teljes részegen jött be a főorvos úr a műtétre. Soha többet nem láttam, a kontrollokat is más orvosok csinálták. Ő meg nagy karriert futott be....
Nagyon sokáig tartott, mire felépültem. Amikor 30 éves koromban újból meg kellett ismételni ezt a műtétet, rettentően féltem tőle. Műtét után, amikor felébredtem, már egyedül mentem ki pisilni. Ég és föld volt a különbség a két műtét közt. 
Kilenc éve közölték, hogy teljes pajzsmirigyeltávolításra van szükségem. Egy orvos sem akarta vállalni a műtétet. A hegesedések miatt már nagy volt a kockázat. Végül kapcsolatok révén egy vidéki nagyváros pazarul berendezett klinikájának igen jó nevű professzora megműtött. A hely pazar volt, az orvosok és a nővérek a helyzet magaslatán mind emberileg és szakmailag is, de ez is kevés volt. A műtét ugyan sikerült...de a beteg meghalt...viszont sikerült újraéleszteni. A részleteket nem mondták, én meg nem kérdeztem. Vannak dolgok, amiket nem feltétlenül kell tudni, úgysem változtat semmin.
Napokig feküdtem intenzív osztályon gépekre kötve. Az egy dolog, hogy rémesen unalmas, főleg, hogy már az ágyműködtető panel sem tudott lekötni, minden funkcióját kitapasztaltam, de az éhség mindennél rosszabb volt. Nem arra gondolok, amikor jelzi a hasunk, hogy már ideje lenne enni, hanem egy kínzó, maró éhségre. Van az a pillanat, amikor már bármire képes lennél, hogy kajához juss. Bármire! Harmadik nap végre kaptam pár szem kekszet. Egy délelőttöm ráment, hogy egyet elmajszoljak, mert nem tudtam nyelni. Azért nagyon finom volt.  
Egyik éjjel élőben nézhettem a Vészhelyzetet, mert az intenzíven minden válaszfal üveg volt. Behoztak egy részeg bácsit, akit szíven szúrtak egy késsel, ott állt ki a mellkasából, de ez nem különösebben zavarta. Kedélyesen cseverészett mindenkivel, a személyzet meg nem értette, hogy miért él még. Kiderült, hogy a kés megcsúszott a szívburkon, és arrébb tolta az egészet, még meg sem karcolta. Isten tényleg szereti a gyerekeket és a részegeket! 
Végre visszavittek az osztályra. Levegőt csak nagy erőfeszítéssel kaptam, hangom alig volt, és kiderült, hogy allargiás vagyok a penicillinre, tele lettem kiütésekkel. Olyan furcsa hangokat adtam ki, hogy mindenkire frász hoztam.
Egyik nap vicces eset történt. Kora reggel megérkezett Határozott Asszonyság és Engedelmes Férje. A bácsi műtötték, de nem volt hely a férfi osztályon, azért került hozzánk átmenetileg. A reggeli gyógyszerkiosztásnál ő is megkapta a magáét, közte egy nagy adag keserűsót. A felesége azonnal ráparancsolt, hogy vegye be. A bácsi erőtlenül próbálkozott, hogy nem-e lehetne-e esetleg-e egy kis vízben feloldani, de a nő leteremtette, hogy ne vitatkozzon vele. A bácsi pedig keserves arcot vágva nyeldekelte a sót. Alig végzett, mikor jött a nővér egy másfél literes kancsóval, hogy föloldja neki. Majd kiesett a kancsó a kezéből, amikor megtudta, hogy már nincs mit föloldani. Sietve hagyta el a kórtermet, és szerintem nem véletlen, hogy fél perc múlva kínzó, elfojtott nevetés hallatszott a folyosóról, ami a nap folyamán még többször is felhangzott. Különösen műszakváltásnál.
Én közben küzdöttem a levegőért, amire azt mondták, hogy a komplikációk miatt fellépő ödéma okozza, idővel elmúlik. Hazaengedtek.
Egy hónap is eltelt, amikor panaszkodtam a körzeti orvosnak, hogy még mindig fulladok, és csak fekvésre vagyok képes, mert semmihez nincs erőm. Elküldött a gégészetre, ahol kétoldali hangszalag-, és gégebénulást állapítottak meg. Hívtam a profot, mondta, hogy az kizárt, utazzak le hozzájuk, a saját orvosaikkal szeretne megvizsgáltatni. Így is történt. A vizsgálat megerősítette az Egerben megállapított diagnózist. Egy mm-es volt a légrésem! Egy egészséges embernek 8-10 mm.
A pajzsmirigy műtétek legnagyobb kockázata, hogy elvághatják a hangszalagmozgató idegeket. Nálam sikerült mindkét oldalit. Azt tudni kell, hogy ezek az idegszálak a testünk olyan részei, amik mindenkinél máshol futnak. Nincs olyan, hogy tudják, hoppá itt az idegszál, vigyázzunk rá. Teszik a dolgukat, és reménykednek, hogy időben észreveszik. Mivel nekem már két műtét hegesedését is viselte ez a terület, még nehezebb volt a dolguk. Nem volt szerencsém.
A hangszalagbénulás nem azt jelenti, amire elsőként gondolnánk, hogy megnémul a beteg. Hangom volt, ugyan halk és rekedtes, viszont levegőt nem kaptam. Minden levegővételnél ezek az idegek gondoskodnak arról, hogy szétnyíljanak a hangszalagok, utat engedve az oxigénnek. Az enyéim összeesve gátolták a légzést. 
Azt mondták, hogy légcsőkanüllel levegőhöz tudnak juttatni, majd fél év múlva egy légréstágító műtétet végeznének, és ha szerencsém van, eltávolítható lesz a kanül. Összeomlottam. Úgy éreztem, hogy még túl fiatal vagyok ilyen kötöttségekkel. Abban maradtunk, hogy mindent elkövetek a következő hónapokban, hogy elősegítsem az idegek regenerálódását. 
(folyt.köv.)

 
 
413 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás

További cikkeink...