Bemutatkozás

  • 2016 0808 230119 004 3
  • 2016 0810 234533 062 2
  • 2016 0810 234339 056 2

Saját készítésű ékszerek

Az ásványok "beszélnek" hozzánk. Jó esetben segítenek arányosan a legtöbbet kihozni önmagunkból. Amikor ékszert készítek, azt rendszerint valakinek a számára készítem. Igyekszem harmóniát teremteni a személy alkata, pillanatnyi állapota, szándékai és a választott ásvány között. 

Az én történetem

Az én történetem

Timiről

Írta: Super User on . Beküldve: Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
riszta szösszenetei frissítette az állapotát.

Tegnap, a Timiről szóló írásomban már említettem valamit, amit most szeretnék elmesélni. Vajon vannak-e véletlenek...?

Kórházban voltam, műtétre vártam, és két csodás lény volt a szobatársam, Timi és az anyukája, akit még mindig nevezzünk Mariannak.

Az estéink jól teltek, Mariann mindig felolvasott a Harry Potterből, mert még egészségesen Timi is olvasta, így voltak emlékei róla, bár ha minden este ugyanazt olvasta volna föl az anyja, azt már nem vette volna észre. Ezek a felolvasások nagyon élvezetesek voltak. Egyrészt Mariann teljes beleéléssel adta elő, másrészt mindhárman folyamatosan alakítgattunk a történeten, kinek mi jutott eszébe. A mi szobánk volt a kórház legvidámabb szobája.

Viszont nyugtalanul feküdtem le aludni, rossz érzéseim voltak a műtéttel kapcsolatban, ami reggel várt rám. Arra ébredtem, hogy álmodok. Nem volt valós, mégis tisztán érzékeltem a szobát körülöttem, picit fáztam is, és a kórházi zajokat is hallottam. A szobában voltam, de mégis más volt. 
Apai nagyapámat láttam magam előtt, aki akkor már legalább 25 éve halott volt, és Mama is mellette állt, aki akkor a keresztszüleimmel élt. Mindketten fiatalok voltak, úgy harminc évesek, pedig abban az életkorukban még apu is épp hogy megszületett, nem láthattam őket soha ilyen fiatalon. Fehér ruha volt rajtuk, és ködszerű fehér oszlopok vették őket körül. Nagyapa beszélt, ami furcsa volt, mert ő nagyon hallgatag ember volt. Mondta, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz, nem lesz semmi baj. Gondoltam, hogy a műtétre gondol, mondtam, hogy rendben, köszönöm. Akartam valamit kérdezni, de Nagyapa csak mondogatta tovább: figyeljek rá, ne aggódjak, tényleg minden rendben lesz, ne féljek, nem lesz gond...
Annyit mondogatta, hogy már azért kezdtem nyugtalan lenni. Mondott még valamit, ami szintén fontos volt, de arra már akkor sem emlékeztem.
Mama csak a végén szólalt meg, addig teljesen csendben volt. Mondta, hogy ne féljek, de ő már meghalt, és csak azért van még itt, hogy ne aggódjak miatta, jól van, minden rendben lesz...

Ekkor tényleg felébredtem. Éjfél már elmúlt. Sötét volt a szobában, a szívem veszettül kalapált, és rám tört a pánik. Egy órát mászkáltam fel-alá, mire lecsendesedett. Vissza is aludtam, és reggel ébredtem. Alig vártam, hogy hét óra legyen, hívtam a férjem, mit tud Mamától. Semmi híre nem volt. Nyolckor rácsörgettem a keresztszüleimre, mondták, hogy Mama jól van, már reggelizett is. Alig, hogy letettem a telefont, jöttek értem, toltak a műtőbe. 
Amikor elköszöntem Mariannéktól, Timi kacsintott egyet rám és mondta, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz... pont mint Nagyapa.

A műtét jól sikerült, bár én nyugtalan maradtam. Este jött az értesítés, hogy Mama lefeküdt aludni, és amikor később ránéztek, már nem lélegzett. 95 éves korában apai nagymamám örökre megpihent.
Én nem látok mindmáig összefüggést közte, de azért szeretném megemlíteni, hogy ezen a napon volt anyukám születésnapja is.

Hazaengedtek a kórházból. Én még mindig feszült voltam. Másnap délután elzáródott a légutam. A férjem nem volt otthon, Pesten volt értekezleten. Négykézláb hívtam telefonon, mert úgy még tudtam izomból levegőt venni. Perceken belül visszahívott, beszélt az orvosommal, megszervezte ki vigyen fel Pestre, mert Egerben nem tudnak légréstágítást végezni, azonnal kanült kaptam volna. Én akkor azt mondtam, hogy inkább a halál.
A szomszédunk száguldott velem Pestre. Soha nem volt még ilyen hosszú az út. Egy előrehajolt pozícióban tudtam csak nagyon kis levegőhöz jutni, végig attól féltem, hogy elájulok. A kórház bejáratán még túljutottam, de a portáról már úgy vittek fel az osztályra. Mivel az orvosom reggelnél hamarabb nem műthetett, mert ügyeletes volt előtte, és nem voltam egy könnyű orvosi eset, az a döntés született, hogy megpróbáljuk megvárni a reggelt. Kaptam oxigént, folyamatos felügyelet alatt tartottak, és reggel kivarrták a jobb oldali hangszalagokat.
Utólag kiderült, hogy a kiengedett oldal csak időszakosan működik, félévente pár napot. Olyankor nagyon kapar a torkom, és olyan, mintha csiklandoznák. A vizsgálatkor ezt látták, ezért döntöttek a kiengedése mellett. Pár napig jó volt.

Ha visszagondolok, addigi életem talán legnehezebb napja volt. Nem tudom honnan volt bátorságom kockáztatni. Akkor nem jutottak eszembe Nagyapa szavai, attól még lehet, hogy tudat alatt azok adtak nekem erőt. Annyira féltem a fulladástól, hogy én máskor biztos, hogy egyenesen az egri kórházba mentem volna. Az van a legközelebb. Valakik biztos vigyáztak rám. Ha Egerben maradok, valószínűleg életem végéig légcsőkanüllel kellett volna élnem. Így is volt részem benne később, de már szerencsére csak emlék.
Abban is igaza volt Nagyapának, hogy ezek után pár év viszonylagos nyugalom következett.

Mindez csupán véletlen lenne? Talán igen.....

 
 
252 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás
Hozzászólások
Csaba Mátray Vagy talán nem.
1
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve

Timi

Írta: Super User on . Beküldve: Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

Az életben vannak olyan találkozások, amik akár a teljes szemléletünket megváltoztathatják. A kórház különösen alkalmas arra, hogy az embereknek ne csak a személyiségét ismerhessük meg, hanem a sorsukat is. Az ő szemükön keresztül nézve sok minden átértékelődhet bennünk.

Hét éve befeküdtem kórházba műtétre. Pár hónappal előtte már csináltak egy légréstágítást, kivarrták a bal oldali hangszalagot, hogy kapjak levegőt. Akkor visszaengedni akarták, mert elkezdett aktivi... (ezen a ponton a fb nem tölthető be)

Tovább...

 Akkor visszaengedni akarták, mert elkezdett aktivitást mutatni a fixált oldal, és az ilyenkor veszélyes lehet.

Dühös voltam magamra. Mindezt megelőzhettem volna. A kivarrás előtt állandóan ott motoszkált bennem, hogy megkérjem az orvosomat, hogy a jobb oldalt varrja ki. De nem mertem. Nem volt rá magyarázatom, hogy miért kérem ezt, csak egy megérzés volt, bár erős megérzés. Én meg gyáva voltam. 
 
  Egy háromágyas szobába kerültem, ahol már volt egy 18 éves lány, Timi és az anyukája, őt nevezzük Mariannak.
Timinek veleszületett légcsőszűkülete volt, amit nem vettek észre, csak 14 éves korában, amikor egyszer összeesett. Mire sikerült újraéleszteni, sajnos túl sok idő telt el....
Én akkor a kórházban azt láttam, hogy fekszik egy lány az ágyban, nem tud mozogni, alig tud fogni, begörbült, elsorvadt végtagjai vannak, és artikulátlan hangokat ad ki. 
Addigra én már nagyon rossz állapotban voltam. Akkor tetőzött nálam a pánik, sok félelmem volt, nem voltam lelkileg elég erős Timi látványához, és bár nagyon szégyelltem magam, de kérni akartam, hogy helyezzenek másik szobába. Empatikus embernek tartom magam, de akkor nem ment. Végül inkább sírtam egy sort, és nem szóltam senkinek.
 
  Először az tűnt fel, hogy milyen sokat nevetnek. Figyeltem őket. Ennyi emberi nyomorúság és nehézség mellett is képesek boldogok lenni. Próbálnak alkalmazkodni a jócskán megváltozott körülményekhez és megtalálni benne azt a kevéske jót, ami még maradt. Csodáltam őket, és méginkább szégyelltem magam.
 
  Timi néha pillantott csak rám, de olyankor mindig mosolygott. Egyik alkalommal rákacsintottam. Akkor megtört a jég. Onnantól a kacsintás lett a kettőnk titkos jele. Ezt soha nem felejtette el. A nevem minden alkalommal megkérdezte, mert a rövidtávú memóriáját gyakorlatilag teljesen elveszítette, és mellette olyan volt mint egy kisgyerek. Régi dolgokról viszont sokat mesélt, meg furcsa dolgokról is....
 
  Egyik este hajat akartak mosni, de a kerekesszék nem fért be a fürdőnk ajtaján. Mariann elment valami alkalmas eszközt találni, hogy be tudja vinni Timit, mi meg kettesben maradtunk. Timi csak mosolygott egy darabig, majd körülnézett, és óvatosan megkérdezte:
- Te voltál már odaát?
 
Azonnal tudtam mire gondol, mondtam, hogy nem. Ezen nagyon meglepődött.
- Biztos vagy benne?
 
Elbizonytalanodtam. Három évvel előtte volt egy műtétem, amikor újra kellett éleszteniük. Ezt is csak véletlenül tudtam meg egy elszólásból, de nem foglalkoztam vele. Úgy  gondoltam, hogy az semmit nem segít rajtam, ha tudom a részleteket. Mivel nincsenek alagutas meg fényes emlékeim, erről is szinte elfeledkeztem. Akkor viszont újra felidéződött bennem, és mondtam Timinek, hogy:
- Az is lehet, hogy csak nem emlékszem rá.
 
Ekkor felkacagott, és mondta, hogy igen, nem szoktunk emlékezni rá. Majd elkezdett mesélni. Mondta, hogy ő már kétszer is volt ott (tényleg kétszer kellett újraéleszteni), és alig várja, hogy megint ott legyen. De nem sürgetheti, mert akkor nem oda kerül. Az anyját is minden nap megkérte, hogy nyomja be a légcsőkanült, mert azzal vége lenne a szenvedésének, és Mariann minden nap válaszolt neki, hogy tudja, hogy nem teheti. Erre Timi mindig csak szomorúan bólintott. Nekem meg mesélt.
Kérdeztem hogy tényleg mindenki fehérben jár ott? Nevetett, és mondta, hogy nagyon szép színes minden.
Kérdeztem, hogy találkozott ismerősökkel? Mondta, hogy igen, mindenki ott van, és az unokatestvére már várja is őt, és félénken megmutatta a plüsstigrisét, amit még a műtőbe is vitt magával, hogy rajta keresztül tartják a kapcsolatot.
Kérdeztem, hogy találkozott Istennel? Szószerint ezt válaszolta:
- Igen. Találkoztam Istennel, vagy ki hogyan nevezi...
 
Sok kérdésemre nem válaszolt, csak a szája elé rakta a karját, és rázta a fejét. Majd nevetve mindig hozzátette, hogy nem válaszolhat, azok titkok, még nem szabad tudnom. 
 
  Kábé negyed órát voltunk kettesben, amikor belém hasított a felismerés, hogy minden szavát értettem Timinek, pedig még az anyja sem. Épp akkor jött meg Mariann, én meg boldogan újságoltam beki, hogy javul Timi beszédkészsége. 
Furcsán, hosszan nézett rám, majd csak annyit mondott:
- Te már voltál odaát. Ők megértik amit mond.
 
  Tíz napot voltunk együtt. Engem egyszer, Timit háromszor is műtötték azidő alatt. Minden alkalommal boldogan, reménykedve ment a műtőbe, hogy talán végre átmehet. Majd csalódottan ébredt, de fél perc múlva már lelkesült, hogy akkor majd legközelebb.
 
  Nagyon sokat beszélgettünk Mariannal. Elmesélte az ő történetüket, ami felfoghatatlan, furcsa, szokatlan, annyi titokzatos részlet van benne, amit még kitalálni sem lehet. Nem fogom megosztani, mert ez az ő történetük. Megtiszteltek a bizalmukkal, és még véletlenül sem szeretnék vele visszaélni.
 
  Megismertem két embert, akik hihetetlen erővel és kitartással bírtak, akiknek az élete szinte csak nehézség volt, mégis tudtak mosolyogni, felhőtlenül örülni. Megtanította nekem, hogy az élet csak addig az, amíg tudjuk a jót is meglátni benne. Addig élünk, amíg tudunk nevetni, utána már csak létezünk.
Valamint Timinek köszönhetem azt, hogy a rám váró további nehézségeket el bírtam viselni. Ő mutatta meg nekem, hogy a legnehezebb helyzetben is van segítségünk, az pedig a szeretet és a humorérzék.
 
  Volt egyszer egy csodaszép és okos lány, akinek az lett a sorsa, hogy a lelke egy eltorzult testbe szorult, az elméje a múltban ragadt, jövője nem volt, csak a végeláthatatlan műtétek sora. De a mosolya, a szeretete és a humorérzéke megmaradt. Hihetetlen! Fél perccel korábbi dolgokra nem emlékezett, de beszélgetés közben szóvicceket gyártott. 
Aki velem együtt sírt, amikor jött a telefon, hogy meghalt nagymamám, majd egy kacsintással jelezte, hogy minden oké. 
Van egy fiatal lány, aki már odaát van. Ha jól számolom talán öt éve. Megszakadt a kapcsolatunk. Egy párszor még találkoztunk, majd elköltöztek, a telefonszámon meg nem volt kapcsolható senki. Elég ritka nevük van, próbáltam keresni őket. Majd rájöttem, hogy nem kell. Timi már ott van, ahova szeretett volna jutni, még a kórházban elárulta, hogy mikor fog meghalni. Mariann meg remélem, hogy boldog, mert ha valaki, ő igazán megérdemli.
 
  Az én ajándékom meg az volt, hogy megismerhettem őket, és tanulhattam tőlük, mert példát mutattak, megosztottak velem titkokat, kaptam választ olyan kérdésekre, amik minden embert foglalkoztatnak. Már nem haragszom magamra. Ha akkor szólok, és a jobb oldali hangszalagot varrják ki először, ugyan megúszok két műtétet, de nem találkoztam volna velük. Nem tanítottak volna meg küzdeni magamért.
 
  Volt egy kislány, aki a világ szemében egy béna, értelmi fogyatékos ember volt. Pedig valójában egy igazi csoda......
 
 
621 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás
Hozzászólások
Ágnes Vargáné Fincziczki az élet hihetetlen rendező!Kriszta fenti cikkével egyidőben kaptam ezt !!Remélem maradhat!!!Kezelés
Ágnes Vargáné Fincziczki fényképe.
2
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve
Bernadette Kazi Szerencsés és kiválasztott vagy hogy megismerhetted.
1
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve

Terike néni

Írta: Super User on . Beküldve: Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
Kriszta szösszenetei frissítette az állapotát.

Tavaly előtt az év nagyobb részét légcsőkanüllel kellett leélnem egy orvosi műhiba miatt, és sokat voltam kórházban is. Nagy megpróbáltatás volt, de a felém áradó szeretet és a humor sok mindenen átsegített. Ez az írás is akkor született.

"Terike néni egy vénségesen vén nénike, de fogatlan szája örökké mosolyog. Egyik szeme tompán fénylik a hályogtól, haja viszont gyönyörű ezüst. Nem tudom mi a baja, de ő is légcsőkanült hord. Amikor először találkoztunk, még a múlt héten, úgy megörült nekem, mint egy régi kedves ismerősének. Most már tudom, hogy ez olyan, mint például a motorosoknál: mi kanülösök tartsunk össze!  
Idővel bevettük még a csapatba Kovács nénit is, aki ugyan hallókészüléket kapott, de neki is rögtön fülig ér a szája, amikor meglát. A közös társasági életünk a kötöző előtti területre, és a kötözés előtti időre korlátozódott. Azért az mindenképpen élménybemenő látvány lehetett, amikor két néma meg egy siket kommunikál. Ütős kis activity csapat lennénk! 

Nagy nap volt a tegnapi. Terike néni beszélőkanült kapott. Attól a perctől kezdve öt órán át stand up-olt. Ment mindenki után, és határtalan örömmel mondta mindazt, ami csak eszébe jutott. A lényeg az volt, nehogy elhallgasson. Pedig biztosították róla, hogyha csendben marad, attól még tud majd utána is beszélni. De Terike néni sokat látott és megélt öregasszony, aki a biztosra megy... és az a biztos, ami már elmúlt. Az a szó az igazi, amelyik már ki van mondva.

Ma reggel együtt voltunk kötözésen. Terike néni még mindig olyan boldog, hogy állandóan fel akart pattanni a székből, hogy hozzon valamit a kedves orvosoknak, akiket ő úgy szeret.  Először pénzért indult, de miután lebeszélte a két fiatal orvos róla, akkor kólát akart hozni nekik. Én már rég készen voltam, amikor az ő orvosa még mindig csak próbálta megközelíteni az ollóval a tegnapi kötést, hogy levágja. Majdnem sikerült, amikor Terike néni egy bravúros mozdulattal kicselezte az orvost, átbújt a karja alatt, megcélozta az ajtót, és elindult, azt hiszem kekszért. A folyosón érték utol. Kétoldalról karonfogva kísérték vissza a tiltakozó nénit, de még tettek egy kört is a vizsgálóasztal körül, mire sikerült visszaültetni a székbe. A hangulat ekkor már remek volt. Zengett a nevetéstől a kötöző.

Az események fonalát itt elvesztettem, mert visszajöttem a szobámba. Már elmúlt este tíz. Az előbb jártam a kötöző felé. Már nincsenek ott..."

 
 
604 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás

További cikkeink...