Bemutatkozás

  • 2016 0808 230119 004 3
  • 2016 0810 234533 062 2
  • 2016 0810 234339 056 2

Saját készítésű ékszerek

Az ásványok "beszélnek" hozzánk. Jó esetben segítenek arányosan a legtöbbet kihozni önmagunkból. Amikor ékszert készítek, azt rendszerint valakinek a számára készítem. Igyekszem harmóniát teremteni a személy alkata, pillanatnyi állapota, szándékai és a választott ásvány között. 

Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

suttogás

Írta: Super User on . Beküldve: Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

Üdvözlök mindenkit!
Köszönöm a figyelmet és azt az időt, amit arra szántok, hogy elolvassátok az írásaimat. Az írás nekem jelenleg a leghatékonyabb közlési forma. A suttogással sincs gond, teljesen érthető vagyok úgy is, sőt, azóta jobban figyelnek rám az emberek, de sokat kell visszakérdezniük, ami gyakran akasztja meg a társalgás folyamát, de még többször szül vicces helyzeteket. Azt szeretem a legjobban, amikor úgy kérdez vissza valaki, hogy közben el is árulja, hogy mit értett helyette. Ez néha annyira jó poén, hogy szoktam mondani: "Igen, ezt mondtam! Ez jobban tetszik!" 
A másik baj a suttogással, hogy nem lehet kérdezni. Hiába akarod felvinni a hangsúlyt, kevés az eredmény. Például amikor kérdezek valamit, és erre kapok egy igen vagy egy nem választ, pedig a kérdésem nem eldöntendő volt...  ...amikor azt hiszik, illetve úgy hallják, mintha kijelentettem volna, nem kérdésnek hangzik, amit különben annak szánok... olyankor sokmindent nem tudok meg... 
Nagyon vicces volt, bár főleg én nevettem, amikor egy tavaszi napon feltettem a családnak a kérdést, hogy esik-e az eső. Képzeljétek el azt, amikor jönnek vissza a lakásba lerakni az esőkabátot meg az esernyőt, amivel elindultak, mert odakinn 30 fokos verőfényes napsütés van, és kicsit csúnyán néznek rám, amiért átvertem őket, pedig én csak azt akartam volna megtudni, hogy a verebeket hallom kufircolni az ereszcsatornában, vagy tényleg esik, és az kopog. 
Volt egy kutyusunk, Szuzi. Egy gyönyörű, imádnivaló golden retriever. Nyugodt, szelíd teremtmény. Nem volt ember, aki ne szerette volna, és akit ő ne szeretett volna. Kivéve az a sárkányrepülőst, aki egyszer a kertünk felett repült át. Rá nagyon haragudott. Addig ugatta lentről, amíg el nem hagyta a felségterületünket, és meg volt róla győződve a drágánk, hogy most ő megmentett minket. Olyan büszke volt magára, peckesen mászkált a kertben, és ugatta világgá, hogy ő egy hős.  A végén már azt kezdtük gyanítani, hogy az sem kizárt, hogy úgy ugatja a történteket, hogy nemcsak a mi életünket mentette meg, hanem az egész faluét.  Imádtuk. Júliusban hagyott itt minket, több mint 12 évig szeretett, és viszontszerethettük. ♡
Nem volt vele gond soha. Nem ugrált az emberekre, nem tolakodott. Tudtunk tőle a teraszon étkezni, mert mindig türelmesen várta, hogy befejezzük, és ő is megkapja a maga finomságait. Ha valami olyat csinált, amit nem kellett volna, elég volt csak kicsit megemelnünk a hangunkat, és máris visszakozott. Onnantól, hogy elment a hangom, vele együtt az egyetlen kutyafegyelmezési lehetőségem is.  Próbálj suttogva rávenni egy lelkes kutyát, hogy legalább az utolsó tő levendulabokrot ne rágja már ki. Szerintem még szelíd biztatásnak is vette a suttogó anyázásaimat.  
Nagyon hiányzik. Az utóbbi két évben, amikor halmozódtak az egészségügyi gondjaim, ha kimentem a teraszra, mindig lefeküdt a lábamhoz, és mintha csak vigyázott volna rám. (Keresek egy képet!  )
Mi jó még a suttogásban? Ami nem, az az, hogy fárasztó. Olyan, mintha folyamatosan kiabálnál, annyi erő kell hozzá. Viszont nem kell feleslegesen beszélned. Nem várják el tőled, hogy szóval tartsd a társaságot, nem kell részt venned értelmetlen vitákban, mindenki elvárása, hogy kíméld magad. 
Eddig egyszer fordult csak elő, hogy félelemmel töltött el a némaság. Két kutya indult el felém, nem épp barátságosnak tűnő szándékkal. Lassan, morogva közelítettek. A házban ott volt a gazdájuk, tudtam volna kiabálni neki, hogy segítsen, ha lett volna hangom. Ahogy nőtt a félelmem, úgy lettek egyre bátrabbak és hangosabbak a kutyák. Egy gyors gyűjtőpontváltással kineveztem magam falkavezérnek, és így sikerült megúsznom tulajdonképpen a nem is tudom mit, mert szerencsére nem derült ki.
Ja, és nem tudok énekelni. Az azért kicsit hiányzik. Nem a csodás hangomért kár, bár eredetileg énektanárnak készültem, hanem az az érzés hiányzik, amikor teljes hangerőre veszed a zenét, és megpróbálod túlüvölteni.  A szomszédoknak már lehet, hogy kevésbé. 
Elárulok valamit. Sokszor elfelejtem, hogy nincs hangom. Beszélek, és én hallom. Majd mikor újból megszólalok, egy pillanatra meglepődök, hogy jé, nincs hangom. 
Sokaknak vannak visszatérő rémálmai. Nekem gyerekkoromban az volt az egyik, hogy az útszéli árokban fürdök, ami tele van tejfölös csirkelevessel. Nagyon utáltam ezt a kaját gyerekként, ma már a kedvencem. Azt nem tudom, hogy azért szerettem meg, hogy elmúljanak a rémálmaim, vagy azért múltak el, mert az egyik kedvencem lett, és nem akartam elhízni, ha álmomban egész éjjel levest eszek.  A másik visszatérő álmom volt, hogy nyomom a féket a kocsiban, és mégsem áll meg az autó. Amióta van jogsim, ez is elmúlt. Volt meg egy harmadik, amikor valami sötét ködben haladnék, de a szememet sem tudom kinyitni, és a lábaim is mintha mázsás súlyúak lennének. Már ez sincs meg, nem tudom, hogy mikor és miért múlt el. Ma már csak egy visszatérő rémálmom van. Menekülök, és nem tudok segítségért kiabálni. Amikor majd megjön a hangom, ez is el fog múlni. 

Kriszta szösszenetei fényképe.
 
261 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás
Hozzászólások
Mariann Budai Szívmelengetően írsz, és hidd el nem sajnálatból, de sokszor (még amikor nevetős szmájlikat használsz is), sírnom kell.....  
1
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve
Kriszta szösszenetei ♡ Köszönöm! 
1
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Válasz1 éve
Mariann Budai
https://scontent-frx5-1.xx.fbcdn.net/v/t39.1997-6/p160x160/10540969_383649085129864_1257754415_n.png?oh=e03a9efd5accd63df49ed1e8c606debe&oe=5B4A431F"); background-repeat: no-repeat; background-size: 80px 80px; cursor: default; height: 80px; width: 80px;">
 
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve
Kriszta szösszenetei
Válasz írása...
 
 
 
Méri Zsuzsanna Ha majd megjön a hangod,akkor szeretném veled együtt túlüvölteni a zenét ?
1
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve
Kriszta szösszenetei  Bocsi, de az első dalt már a húgomnak ígértem. A kirikiri kvaccsot fogjuk kánonban énekelni. Enyém a kumbe szólam.  De a második dal a tiéd! 
1
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Válasz1 éve
Attila Csörsz Szuzi 
 
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve

Pánik a barlangban

Írta: Super User on . Beküldve: Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

Csodás napsütéses nyári nap volt. Kiscsaládunk Zsani húgommal kibővülve megcélozta az Aggteleki Csepkőbarlangot. Egyik kedvenc helyünk, évente többször is látogattuk. Volt olyan, egyik télen, amikor csak mi hárman és a túravezető volt, amikor az egy órás vezetés kettőre sikerült. Mindent megmutatott, ami egy alaptúrába nem fér bele. Érdemes télen is ellátogatni oda, mert olyankor jégoszlopokkal is bővül a szépséges látvány.
Akkor viszont, nyár derekán nagyon sokan voltak. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy jó ötlet-e lemennem, de aztán a nem lesz baj érzés járt át. Így is volt, egészen az első teremig. Ott kezdett felerősödni a szorongásom, és akkor már csak arra tudtam gondolni, hogy ezt az egy órát túl kell élnem, most nem lehet rohamom. 
Általában képes voltam késleltetni egy rohamot, akár órákkal későbbre is eltolni, ha nem konkrétan váltotta ki valami, csak magától akart jönni, de megúszni soha. Én ha tehettem, soha nem hagytam, hogy tanúi legyenek mások egy pánikrohamomnak. A lányunk például egyet sem látott, pedig mint mondtam, napi szinten jelentkezett. Olyankor elbújtam a világ elől, begubóztam és magányosan szenvedtem. Kellett az, hogy tudjak valakit a közelemben, teljesen egyedül lenni ilyenkor nagyon ijesztő, de ne is lássam, hozzám se szóljon, meg se érintsen. Nekem az ilyenkor szokásos szoros átölelés például csak mégjobban fokozta a szenvedésem. 
Akkor, ott a barlangban minden erőmet latbavetve igyekeztem megelőzni, hogy ne kelljen előadnom egyszemélyes drámámat ennyi ember előtt. Ez ment is a hangversenyteremig, ahol felcsendült Vangelis csodás zenéje, ami máskor lélekemelő, akkor pánikbekapcsoló volt. Odamentem a túravezetőhöz, hogy nekem azonnal ki kell jutnom a barlangból. Teljes meglepetésemre abszolút átélte a helyzetem súlyosságát, eltűnt egy ajtó mögött, majd közölte, hogy már úton a segítség. Én a tömeg szélére húzódva próbáltam tartani magam. Zsani velem maradt, a férjem kértem, hogy Enit vigye minél távolabb tőlem. Amint épp minden erőmmel próbálom féken tartani az elkerülhetetlent, egyszer csak azt hallom: ...tudják hölgyeim és uraim, ez jellemzi leginkább a barlang klímáját!...Apropó! Hol van hölgyem? Ne izguljon! Ebben a barlangban még soha senki nem halt meg!" 
Ekkor szétnyílt előttem a tömeg, és legalább száz kíváncsi szempár tapadt rám. Onnantól a barlang az egyedülálló csodáival felejtős lett, mindenki a csendben haldokló nőre volt kíváncsi. Ez voltam én. Nagyon kínos volt. Néha nagyon tapintatlanok tudunk lenni. Különösen azok, akik közben nem is pislognak. Az még ijesztő is. 
Szerencsére hamar jöttek a barlangi mentők, én meg haldoklóhoz teljesen méltatlanul saját lábamon hagytam el a helyszínt, követve őket. Zsani is velünk tartott. A szervízjáratokon haladtunk, ami nagyban lerövídítette az utat. De olyan tempót diktált a két mentő, hogy alig bírtuk követni őket, főleg én. Már ott tartottam, hogy ha nem a pánikba halok bele, akkor a végkimerülésbe. Akkor eszembe jutott, hogy azért milyen szép halál lenne itt meghalni. Lehet, hogy saját halottjuknak fognak tekinteni. Annyira abszurdnak tűnt az egész, hogy elkezdtem röhögni. Ami elég furcsán hangzott a fulladásos hörgéseimmel kísérve. Egyre sápadtabb lett mindenki körülöttem.
Ekkor érkeztünk el a végeláthatatlanul hosszú bejárati lépcsősor aljához. Akkor már tudtam, hogy elvesztem. A harmadáig sem jutottam, és elkezdődött a roham. A legerősebb volt, amit csak átéltem valaha. Mindig volt nálam zacskó, mert abba lélegezni némi halvány segítséget jelentett nekem. Most is integettem Zsaninak, hogy vegyen egyet elő a hátitáskámból. A mentők azt hitték, hogy hányni akarok, és rohantak a bejárat mellett lévő 120 literes műanyag kukáért. Megint rám tört a hisztérikus , nevethetnék, hogy mire én azt telelihegen széndioxiddal... 
Amikor kezdett csillapodni a roham, lassan kijutottam a barlangból. Már csak annyi erőm volt, hogy lefeküdjek a bejárat előtt a lépcsőre, és fél órán át meg sem bírtam mozdulni. A két férfi még székpárnákat is hozott nekem, hogy kényelmesebben legyek. Sajnáltam őket és Zsanit is, mert nagyon megviselt mindenkit az, amit átéltek velem. Tényleg szörnyű volt, a legrosszabb, tudtam, hogy ettől nehezebb már nem lehet. Közel egy napig tartott, amíg kihevertem, de ez volt az a pillanat, ami után már jobb lett. Egyre rövidebb, könnyebb rohamok egyre ritkábban. Már nem féltem tőle. 
 ♡ 

 
 
177 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás
Hozzászólások
Faby En Gyakorló pànikbetegként pontosan tudom, hogy miről beszélsz...amíg nem voltam tisztában az àllapotommal minden egyes rohamba bele akartam halni, és a frászt hoztam a környezetemre is...aztán tanultam, olvastam, jártam hivatalos orvosok szerint teljesen hasztalan akupunktúrára, kaptam homeopátiás szereket, azzal sikerült lejönni a Xanaxról, és bátran mondhatom, azóta egyszer sem volt súlyosabb rohamom...ha rosszul vagyok csak elszopogatom a bogyót, fél óra, és semmi gond...más kérdés, hogy ez valószínűleg csak pszichikai hatás, de tökéletesen működik  és az utolsó mondatodban van a lényeg: mivel elmúlt a félelem már nem tud uralkodni rajtam a roham, mert tudom mi a teendő olyankor...ebből kifolyólag egyre ritkábban is jön elő, évente 3-4 alkalommal...másik érdekesség ennek kapcsán: ez ugye egy stressz-betegség, de a rohadéknak van van egy olyan tulajdonsága, hogy nem konkrétan a stressz helyzetben jön elő, hanem amikor pihenne az ember. Nálam a munka váltotta ki elsősorban, és eleinte ha épp szabin voltam akkor jött ki, egy-két nap pihenés után...de ezt csak addig tudta megtenni, amíg erre nem jöttem konkrétan rá   azóta cseszheti a kis rohadék, már nem ő uralkodik felettem, hanem fordítva  
3
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éveSzerkesztve