Bemutatkozás

  • 2016 0808 230119 004 3
  • 2016 0810 234533 062 2
  • 2016 0810 234339 056 2

Saját készítésű ékszerek

Az ásványok "beszélnek" hozzánk. Jó esetben segítenek arányosan a legtöbbet kihozni önmagunkból. Amikor ékszert készítek, azt rendszerint valakinek a számára készítem. Igyekszem harmóniát teremteni a személy alkata, pillanatnyi állapota, szándékai és a választott ásvány között. 

Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

Influenza elviselhetőbben...

Írta: Super User on . Beküldve: Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

Belém esett az influenza, hogy a fene esne belé. Negyedik napja vagyok dögrováson, és már elértem a nyűgösség legmagasabb fokát.

Amikor tegnap belenéztem a tükörbe, megijedtem magamtól... mint aki még lakott is a családfáján. A fejem bedagadva, a szemeim alig látszanak ki, az orrom egy nagy piros lufi, a szám úgy néz ki, mint akinek egy elcseszett ajakfeltöltése volt, és állandóan folyik a könnyem az orrfacsaró náthától. 
Küldtem is a húgomnak azonnal egy képet. Írtam, hogy ha megszületnek az ikrek, engedélyezem, hogy ezzel ijesztgessék majd őket. Például: "Ha nem eszitek meg a spenótot, így fogtok kinézni, mint Nani!" Az sem kizárt, hogy a végén még spenót-elvonókúrára kell majd küldeni a gyerekeket, annyira rákapnak a szerre. 
A húgom mindenesetre reméli, hogy a gyerekek most nem látták azt, amit ő. Még visszamaradnak a fejlődésben.

Kicsit később rám írt egy ismerős a chat-en, hogy jobban vagyok-e. Neki is elküldtem a fotót, ami magáért beszélt. De kiderült, hogy még attól is szarabbul nézhetek ki, mint gondoltam, mert jó fészes szokás szerint megjegyezte, hogy jól nézek ki. Ha kétségünk van egy fotóról, hogy jól sikerült-e, vagy inkább csak a bűnügyi nyilvántartásban használjuk, tegyük ki a face-re. Ha sok dicsérő komment jön hozzá, onnantól biztosak lehetünk benne, hogy szar a kép.
Majd szegény feltett egy kérdést, amire csak egy óra múlva válaszoltam. Nem volt annyira nehéz, csak szó szerint aludtam rá egyet. Néha egyik pillanatról a másikra megszűnik körülöttem a világ. Valójában nem alszom, ez inkább olyan lenni vagy nem lenni állapot.

Most teljességgel tudok azonosulni egy tűzokádó sárkánnyal. Ég a teljes légcsövem. Kár, hogy nem dohányzom. Mennyit tudnék spórolni most a gyufán. Elég lenne csak rálehelnem a cigire...

Na, ennyi bevezető után írok is végre valamit. Az egyik a bosszankodásom oka. 
Itt vagyunk ebben a járványos időszakban, ami még egy jó energiaszintű egészséges szervezetet is megvisel, ha elkapja. Ehhez képest az emberek jelentős hányada minimálisan sem képes tenni azért, hogy ne adja tovább a fertőzést. Döbbenten tapasztalom, hogy buszon, metrón, villamoson, utcán a szájuk elé sem képesek tenni a kezüket, nemhogy zsebkendőt, vagy urambocsá' maszkot, ha köhögnek vagy tüsszentenek. Őket már nem érdekli, ők már megkapták, akkor szenvedjen a másik is. 
Tegnap be kellett mennem vizsgálatra a kórházba. A nővérpultnál vártam a soromra, amikor úgy éreztem, hogy szinte rám tapad valaki. Nézek hátra, és tényleg. Megfordultam, hogy udvariasan megkérjem rá, ne bújjon már belém, eszembe sincs most még szülni is, van elég bajom. De megszólalni sem volt időm, mert megelőzött, lazán a képembe köhögött finom kis nyálpermettel beterítve az egész arcom. 
Életemben először szerettem volna valakit leütni. De nem tettem. Szinte sajnáltam, hogy tegnap még nem köhögtem, mert adhattam volna egy visszavágót. Viszont most kiderül, hogy tudok-e szemmel verni. Mindenesetre arra elég volt a tekintetem ereje, hogy két lépést hátrébb lépjen. Szeretném megjegyezni, hogy az öltözéke és a névjegy címkéje alapján ő egy egészségügyi dolgozó volt! Már nincsenek elvárásaim, lemondtam róluk.

A másik, ami eszembe jutott, egy régi történet. Kaptam most kölcsön egy infralámpát, és erről ugrott be az az emlék, hogy nekünk volt kvarclámpánk. A kisebbik húgom csípőficam gyanúval született, őt kellett kezelni vele. 
Akkor voltam középiskolás, és egy felsőbb évfolyamos sráccal jártam, aki napimádó volt. A telet nagyon nehezen viselte, már az első tavaszi napsugarakban fürdőzött. Nyár végére mindig fekete lett. Akkor nem nagyon voltak még szolik, és amikor megtudta, hogy nekünk van kvarclámpánk, és már nem használjuk, kölcsönkérte arcbarnításra. Mi mondtuk, hogy nem igazán erre való, de megígérte, hogy óvatos lesz. Délután átvittem hozzájuk. 
Kedveltem a szüleit, és ők is engem. Az anyukája már az első alkalommal büszkén mutatta meg a teljes ruhatárát, és meg kell hogy mondjam, minden várakozásom ellenére élveztem a programot. Tényleg jó cuccai voltak. A szoba mennyezete alatt ötszörösen körbefutó virág látványa már nem hozott annyira lázba, de a hatszáz matchboxszal, amit meg már a gyerekeiNKnek rakott el, meg egyenesen a frászt hozta rám.

Hétvégén nem tudtunk találkozni a sráccal, megbeszéltük, hogy hétfőn reggel suli előtt jön értem. Amíg vártam rá a ház előtt, majdnem összefutottam életem első igazi néger pasijával, de kiderült róla, hogy csak a barátom. 
Az óvatos lesz ígéret nála kimerült abban, hogy felvette a lámpához adott védőszemüveget, aminek hála a szemhéja fehéren világított a feketére égetett arcon, mert különben ész nélkül lámpázott. Én meg megállíthatatlanul röhögtem. Ő meg még bánatosan hozzátette:
- Ááá, hagyd! Van ettől rosszabb is!
- Mi lehet még ettől is rosszabb?
- Anyám 22 évig nevelt futóvirágján már nincs egyetlen levél sem.
Na, ott lett végem. De nem csak én, az egész suli tanárikarostól fulladozott a nevetéstől a nap folyamán. Emlékszem, még verset is írtak róla.
Szóval nagy poén volt, csak az anyukáját sajnáltam kicsit. Tényleg megsiratta a virágot. Nem tudom miben reménykedett, de még hónapokig néztük a falon ötszörösen körbefutó csupasz indát. Talán Tarzanra vártunk....

 
 
265 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás

Kórházi emlék

Írta: Super User on . Beküldve: Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
Kriszta szösszenetei frissítette az állapotát.

Egyik alkalommal közelített felém egy nővér valami gyanús tárggyal. Addigra annyi mindennel megszenvesztettek már, hogy a sztetoszkóptól is féltem.
- Hohó! Mi az? Mit akarsz vele?
- Ez csak egy hipermodern lázmérő. Csak a homlokodhoz érintem, és mindent megmond. Figyeld!
Érint... pitty... majd a nővér mosolya lefagy:
- 99,7 ??? Ez meg mi a fene?

Nekem két tippem volt. Vagy piszkosul tüzes menyecske vagyok, vagy pedig fogom a Sláger rádiót.

 
 
367 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás
Hozzászólások
Barbara Hancsovszky Az, hogy a lázmérő nem jó meg ki van zárva   
1
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve

Timiről

Írta: Super User on . Beküldve: Az orvosi műhibáktól a megoldásig vezető utam

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
riszta szösszenetei frissítette az állapotát.

Tegnap, a Timiről szóló írásomban már említettem valamit, amit most szeretnék elmesélni. Vajon vannak-e véletlenek...?

Kórházban voltam, műtétre vártam, és két csodás lény volt a szobatársam, Timi és az anyukája, akit még mindig nevezzünk Mariannak.

Az estéink jól teltek, Mariann mindig felolvasott a Harry Potterből, mert még egészségesen Timi is olvasta, így voltak emlékei róla, bár ha minden este ugyanazt olvasta volna föl az anyja, azt már nem vette volna észre. Ezek a felolvasások nagyon élvezetesek voltak. Egyrészt Mariann teljes beleéléssel adta elő, másrészt mindhárman folyamatosan alakítgattunk a történeten, kinek mi jutott eszébe. A mi szobánk volt a kórház legvidámabb szobája.

Viszont nyugtalanul feküdtem le aludni, rossz érzéseim voltak a műtéttel kapcsolatban, ami reggel várt rám. Arra ébredtem, hogy álmodok. Nem volt valós, mégis tisztán érzékeltem a szobát körülöttem, picit fáztam is, és a kórházi zajokat is hallottam. A szobában voltam, de mégis más volt. 
Apai nagyapámat láttam magam előtt, aki akkor már legalább 25 éve halott volt, és Mama is mellette állt, aki akkor a keresztszüleimmel élt. Mindketten fiatalok voltak, úgy harminc évesek, pedig abban az életkorukban még apu is épp hogy megszületett, nem láthattam őket soha ilyen fiatalon. Fehér ruha volt rajtuk, és ködszerű fehér oszlopok vették őket körül. Nagyapa beszélt, ami furcsa volt, mert ő nagyon hallgatag ember volt. Mondta, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz, nem lesz semmi baj. Gondoltam, hogy a műtétre gondol, mondtam, hogy rendben, köszönöm. Akartam valamit kérdezni, de Nagyapa csak mondogatta tovább: figyeljek rá, ne aggódjak, tényleg minden rendben lesz, ne féljek, nem lesz gond...
Annyit mondogatta, hogy már azért kezdtem nyugtalan lenni. Mondott még valamit, ami szintén fontos volt, de arra már akkor sem emlékeztem.
Mama csak a végén szólalt meg, addig teljesen csendben volt. Mondta, hogy ne féljek, de ő már meghalt, és csak azért van még itt, hogy ne aggódjak miatta, jól van, minden rendben lesz...

Ekkor tényleg felébredtem. Éjfél már elmúlt. Sötét volt a szobában, a szívem veszettül kalapált, és rám tört a pánik. Egy órát mászkáltam fel-alá, mire lecsendesedett. Vissza is aludtam, és reggel ébredtem. Alig vártam, hogy hét óra legyen, hívtam a férjem, mit tud Mamától. Semmi híre nem volt. Nyolckor rácsörgettem a keresztszüleimre, mondták, hogy Mama jól van, már reggelizett is. Alig, hogy letettem a telefont, jöttek értem, toltak a műtőbe. 
Amikor elköszöntem Mariannéktól, Timi kacsintott egyet rám és mondta, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz... pont mint Nagyapa.

A műtét jól sikerült, bár én nyugtalan maradtam. Este jött az értesítés, hogy Mama lefeküdt aludni, és amikor később ránéztek, már nem lélegzett. 95 éves korában apai nagymamám örökre megpihent.
Én nem látok mindmáig összefüggést közte, de azért szeretném megemlíteni, hogy ezen a napon volt anyukám születésnapja is.

Hazaengedtek a kórházból. Én még mindig feszült voltam. Másnap délután elzáródott a légutam. A férjem nem volt otthon, Pesten volt értekezleten. Négykézláb hívtam telefonon, mert úgy még tudtam izomból levegőt venni. Perceken belül visszahívott, beszélt az orvosommal, megszervezte ki vigyen fel Pestre, mert Egerben nem tudnak légréstágítást végezni, azonnal kanült kaptam volna. Én akkor azt mondtam, hogy inkább a halál.
A szomszédunk száguldott velem Pestre. Soha nem volt még ilyen hosszú az út. Egy előrehajolt pozícióban tudtam csak nagyon kis levegőhöz jutni, végig attól féltem, hogy elájulok. A kórház bejáratán még túljutottam, de a portáról már úgy vittek fel az osztályra. Mivel az orvosom reggelnél hamarabb nem műthetett, mert ügyeletes volt előtte, és nem voltam egy könnyű orvosi eset, az a döntés született, hogy megpróbáljuk megvárni a reggelt. Kaptam oxigént, folyamatos felügyelet alatt tartottak, és reggel kivarrták a jobb oldali hangszalagokat.
Utólag kiderült, hogy a kiengedett oldal csak időszakosan működik, félévente pár napot. Olyankor nagyon kapar a torkom, és olyan, mintha csiklandoznák. A vizsgálatkor ezt látták, ezért döntöttek a kiengedése mellett. Pár napig jó volt.

Ha visszagondolok, addigi életem talán legnehezebb napja volt. Nem tudom honnan volt bátorságom kockáztatni. Akkor nem jutottak eszembe Nagyapa szavai, attól még lehet, hogy tudat alatt azok adtak nekem erőt. Annyira féltem a fulladástól, hogy én máskor biztos, hogy egyenesen az egri kórházba mentem volna. Az van a legközelebb. Valakik biztos vigyáztak rám. Ha Egerben maradok, valószínűleg életem végéig légcsőkanüllel kellett volna élnem. Így is volt részem benne később, de már szerencsére csak emlék.
Abban is igaza volt Nagyapának, hogy ezek után pár év viszonylagos nyugalom következett.

Mindez csupán véletlen lenne? Talán igen.....

 
 
252 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás
Hozzászólások
Csaba Mátray Vagy talán nem.
1
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve

További cikkeink...