Az életben vannak olyan találkozások, amik akár a teljes szemléletünket megváltoztathatják. A kórház különösen alkalmas arra, hogy az embereknek ne csak a személyiségét ismerhessük meg, hanem a sorsukat is. Az ő szemükön keresztül nézve sok minden átértékelődhet bennünk.
Hét éve befeküdtem kórházba műtétre. Pár hónappal előtte már csináltak egy légréstágítást, kivarrták a bal oldali hangszalagot, hogy kapjak levegőt. Akkor visszaengedni akarták, mert elkezdett aktivi... (ezen a ponton a fb nem tölthető be)
Tovább...
Akkor visszaengedni akarták, mert elkezdett aktivitást mutatni a fixált oldal, és az ilyenkor veszélyes lehet.
Dühös voltam magamra. Mindezt megelőzhettem volna. A kivarrás előtt állandóan ott motoszkált bennem, hogy megkérjem az orvosomat, hogy a jobb oldalt varrja ki. De nem mertem. Nem volt rá magyarázatom, hogy miért kérem ezt, csak egy megérzés volt, bár erős megérzés. Én meg gyáva voltam.
Egy háromágyas szobába kerültem, ahol már volt egy 18 éves lány, Timi és az anyukája, őt nevezzük Mariannak.
Timinek veleszületett légcsőszűkülete volt, amit nem vettek észre, csak 14 éves korában, amikor egyszer összeesett. Mire sikerült újraéleszteni, sajnos túl sok idő telt el....
Én akkor a kórházban azt láttam, hogy fekszik egy lány az ágyban, nem tud mozogni, alig tud fogni, begörbült, elsorvadt végtagjai vannak, és artikulátlan hangokat ad ki.
Addigra én már nagyon rossz állapotban voltam. Akkor tetőzött nálam a pánik, sok félelmem volt, nem voltam lelkileg elég erős Timi látványához, és bár nagyon szégyelltem magam, de kérni akartam, hogy helyezzenek másik szobába. Empatikus embernek tartom magam, de akkor nem ment. Végül inkább sírtam egy sort, és nem szóltam senkinek.
Először az tűnt fel, hogy milyen sokat nevetnek. Figyeltem őket. Ennyi emberi nyomorúság és nehézség mellett is képesek boldogok lenni. Próbálnak alkalmazkodni a jócskán megváltozott körülményekhez és megtalálni benne azt a kevéske jót, ami még maradt. Csodáltam őket, és méginkább szégyelltem magam.
Timi néha pillantott csak rám, de olyankor mindig mosolygott. Egyik alkalommal rákacsintottam. Akkor megtört a jég. Onnantól a kacsintás lett a kettőnk titkos jele. Ezt soha nem felejtette el. A nevem minden alkalommal megkérdezte, mert a rövidtávú memóriáját gyakorlatilag teljesen elveszítette, és mellette olyan volt mint egy kisgyerek. Régi dolgokról viszont sokat mesélt, meg furcsa dolgokról is....
Egyik este hajat akartak mosni, de a kerekesszék nem fért be a fürdőnk ajtaján. Mariann elment valami alkalmas eszközt találni, hogy be tudja vinni Timit, mi meg kettesben maradtunk. Timi csak mosolygott egy darabig, majd körülnézett, és óvatosan megkérdezte:
- Te voltál már odaát?
Azonnal tudtam mire gondol, mondtam, hogy nem. Ezen nagyon meglepődött.
- Biztos vagy benne?
Elbizonytalanodtam. Három évvel előtte volt egy műtétem, amikor újra kellett éleszteniük. Ezt is csak véletlenül tudtam meg egy elszólásból, de nem foglalkoztam vele. Úgy gondoltam, hogy az semmit nem segít rajtam, ha tudom a részleteket. Mivel nincsenek alagutas meg fényes emlékeim, erről is szinte elfeledkeztem. Akkor viszont újra felidéződött bennem, és mondtam Timinek, hogy:
- Az is lehet, hogy csak nem emlékszem rá.
Ekkor felkacagott, és mondta, hogy igen, nem szoktunk emlékezni rá. Majd elkezdett mesélni. Mondta, hogy ő már kétszer is volt ott (tényleg kétszer kellett újraéleszteni), és alig várja, hogy megint ott legyen. De nem sürgetheti, mert akkor nem oda kerül. Az anyját is minden nap megkérte, hogy nyomja be a légcsőkanült, mert azzal vége lenne a szenvedésének, és Mariann minden nap válaszolt neki, hogy tudja, hogy nem teheti. Erre Timi mindig csak szomorúan bólintott. Nekem meg mesélt.
Kérdeztem hogy tényleg mindenki fehérben jár ott? Nevetett, és mondta, hogy nagyon szép színes minden.
Kérdeztem, hogy találkozott ismerősökkel? Mondta, hogy igen, mindenki ott van, és az unokatestvére már várja is őt, és félénken megmutatta a plüsstigrisét, amit még a műtőbe is vitt magával, hogy rajta keresztül tartják a kapcsolatot.
Kérdeztem, hogy találkozott Istennel? Szószerint ezt válaszolta:
- Igen. Találkoztam Istennel, vagy ki hogyan nevezi...
Sok kérdésemre nem válaszolt, csak a szája elé rakta a karját, és rázta a fejét. Majd nevetve mindig hozzátette, hogy nem válaszolhat, azok titkok, még nem szabad tudnom.
Kábé negyed órát voltunk kettesben, amikor belém hasított a felismerés, hogy minden szavát értettem Timinek, pedig még az anyja sem. Épp akkor jött meg Mariann, én meg boldogan újságoltam beki, hogy javul Timi beszédkészsége.
Furcsán, hosszan nézett rám, majd csak annyit mondott:
- Te már voltál odaát. Ők megértik amit mond.
Tíz napot voltunk együtt. Engem egyszer, Timit háromszor is műtötték azidő alatt. Minden alkalommal boldogan, reménykedve ment a műtőbe, hogy talán végre átmehet. Majd csalódottan ébredt, de fél perc múlva már lelkesült, hogy akkor majd legközelebb.
Nagyon sokat beszélgettünk Mariannal. Elmesélte az ő történetüket, ami felfoghatatlan, furcsa, szokatlan, annyi titokzatos részlet van benne, amit még kitalálni sem lehet. Nem fogom megosztani, mert ez az ő történetük. Megtiszteltek a bizalmukkal, és még véletlenül sem szeretnék vele visszaélni.
Megismertem két embert, akik hihetetlen erővel és kitartással bírtak, akiknek az élete szinte csak nehézség volt, mégis tudtak mosolyogni, felhőtlenül örülni. Megtanította nekem, hogy az élet csak addig az, amíg tudjuk a jót is meglátni benne. Addig élünk, amíg tudunk nevetni, utána már csak létezünk.
Valamint Timinek köszönhetem azt, hogy a rám váró további nehézségeket el bírtam viselni. Ő mutatta meg nekem, hogy a legnehezebb helyzetben is van segítségünk, az pedig a szeretet és a humorérzék.
Volt egyszer egy csodaszép és okos lány, akinek az lett a sorsa, hogy a lelke egy eltorzult testbe szorult, az elméje a múltban ragadt, jövője nem volt, csak a végeláthatatlan műtétek sora. De a mosolya, a szeretete és a humorérzéke megmaradt. Hihetetlen! Fél perccel korábbi dolgokra nem emlékezett, de beszélgetés közben szóvicceket gyártott.
Aki velem együtt sírt, amikor jött a telefon, hogy meghalt nagymamám, majd egy kacsintással jelezte, hogy minden oké.
Van egy fiatal lány, aki már odaát van. Ha jól számolom talán öt éve. Megszakadt a kapcsolatunk. Egy párszor még találkoztunk, majd elköltöztek, a telefonszámon meg nem volt kapcsolható senki. Elég ritka nevük van, próbáltam keresni őket. Majd rájöttem, hogy nem kell. Timi már ott van, ahova szeretett volna jutni, még a kórházban elárulta, hogy mikor fog meghalni. Mariann meg remélem, hogy boldog, mert ha valaki, ő igazán megérdemli.
Az én ajándékom meg az volt, hogy megismerhettem őket, és tanulhattam tőlük, mert példát mutattak, megosztottak velem titkokat, kaptam választ olyan kérdésekre, amik minden embert foglalkoztatnak. Már nem haragszom magamra. Ha akkor szólok, és a jobb oldali hangszalagot varrják ki először, ugyan megúszok két műtétet, de nem találkoztam volna velük. Nem tanítottak volna meg küzdeni magamért.
Volt egy kislány, aki a világ szemében egy béna, értelmi fogyatékos ember volt. Pedig valójában egy igazi csoda......