Tegnap, a Timiről szóló írásomban már említettem valamit, amit most szeretnék elmesélni. Vajon vannak-e véletlenek...?

Kórházban voltam, műtétre vártam, és két csodás lény volt a szobatársam, Timi és az anyukája, akit még mindig nevezzünk Mariannak.

Az estéink jól teltek, Mariann mindig felolvasott a Harry Potterből, mert még egészségesen Timi is olvasta, így voltak emlékei róla, bár ha minden este ugyanazt olvasta volna föl az anyja, azt már nem vette volna észre. Ezek a felolvasások nagyon élvezetesek voltak. Egyrészt Mariann teljes beleéléssel adta elő, másrészt mindhárman folyamatosan alakítgattunk a történeten, kinek mi jutott eszébe. A mi szobánk volt a kórház legvidámabb szobája.

Viszont nyugtalanul feküdtem le aludni, rossz érzéseim voltak a műtéttel kapcsolatban, ami reggel várt rám. Arra ébredtem, hogy álmodok. Nem volt valós, mégis tisztán érzékeltem a szobát körülöttem, picit fáztam is, és a kórházi zajokat is hallottam. A szobában voltam, de mégis más volt. 
Apai nagyapámat láttam magam előtt, aki akkor már legalább 25 éve halott volt, és Mama is mellette állt, aki akkor a keresztszüleimmel élt. Mindketten fiatalok voltak, úgy harminc évesek, pedig abban az életkorukban még apu is épp hogy megszületett, nem láthattam őket soha ilyen fiatalon. Fehér ruha volt rajtuk, és ködszerű fehér oszlopok vették őket körül. Nagyapa beszélt, ami furcsa volt, mert ő nagyon hallgatag ember volt. Mondta, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz, nem lesz semmi baj. Gondoltam, hogy a műtétre gondol, mondtam, hogy rendben, köszönöm. Akartam valamit kérdezni, de Nagyapa csak mondogatta tovább: figyeljek rá, ne aggódjak, tényleg minden rendben lesz, ne féljek, nem lesz gond...
Annyit mondogatta, hogy már azért kezdtem nyugtalan lenni. Mondott még valamit, ami szintén fontos volt, de arra már akkor sem emlékeztem.
Mama csak a végén szólalt meg, addig teljesen csendben volt. Mondta, hogy ne féljek, de ő már meghalt, és csak azért van még itt, hogy ne aggódjak miatta, jól van, minden rendben lesz...

Ekkor tényleg felébredtem. Éjfél már elmúlt. Sötét volt a szobában, a szívem veszettül kalapált, és rám tört a pánik. Egy órát mászkáltam fel-alá, mire lecsendesedett. Vissza is aludtam, és reggel ébredtem. Alig vártam, hogy hét óra legyen, hívtam a férjem, mit tud Mamától. Semmi híre nem volt. Nyolckor rácsörgettem a keresztszüleimre, mondták, hogy Mama jól van, már reggelizett is. Alig, hogy letettem a telefont, jöttek értem, toltak a műtőbe. 
Amikor elköszöntem Mariannéktól, Timi kacsintott egyet rám és mondta, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz... pont mint Nagyapa.

A műtét jól sikerült, bár én nyugtalan maradtam. Este jött az értesítés, hogy Mama lefeküdt aludni, és amikor később ránéztek, már nem lélegzett. 95 éves korában apai nagymamám örökre megpihent.
Én nem látok mindmáig összefüggést közte, de azért szeretném megemlíteni, hogy ezen a napon volt anyukám születésnapja is.

Hazaengedtek a kórházból. Én még mindig feszült voltam. Másnap délután elzáródott a légutam. A férjem nem volt otthon, Pesten volt értekezleten. Négykézláb hívtam telefonon, mert úgy még tudtam izomból levegőt venni. Perceken belül visszahívott, beszélt az orvosommal, megszervezte ki vigyen fel Pestre, mert Egerben nem tudnak légréstágítást végezni, azonnal kanült kaptam volna. Én akkor azt mondtam, hogy inkább a halál.
A szomszédunk száguldott velem Pestre. Soha nem volt még ilyen hosszú az út. Egy előrehajolt pozícióban tudtam csak nagyon kis levegőhöz jutni, végig attól féltem, hogy elájulok. A kórház bejáratán még túljutottam, de a portáról már úgy vittek fel az osztályra. Mivel az orvosom reggelnél hamarabb nem műthetett, mert ügyeletes volt előtte, és nem voltam egy könnyű orvosi eset, az a döntés született, hogy megpróbáljuk megvárni a reggelt. Kaptam oxigént, folyamatos felügyelet alatt tartottak, és reggel kivarrták a jobb oldali hangszalagokat.
Utólag kiderült, hogy a kiengedett oldal csak időszakosan működik, félévente pár napot. Olyankor nagyon kapar a torkom, és olyan, mintha csiklandoznák. A vizsgálatkor ezt látták, ezért döntöttek a kiengedése mellett. Pár napig jó volt.

Ha visszagondolok, addigi életem talán legnehezebb napja volt. Nem tudom honnan volt bátorságom kockáztatni. Akkor nem jutottak eszembe Nagyapa szavai, attól még lehet, hogy tudat alatt azok adtak nekem erőt. Annyira féltem a fulladástól, hogy én máskor biztos, hogy egyenesen az egri kórházba mentem volna. Az van a legközelebb. Valakik biztos vigyáztak rám. Ha Egerben maradok, valószínűleg életem végéig légcsőkanüllel kellett volna élnem. Így is volt részem benne később, de már szerencsére csak emlék.
Abban is igaza volt Nagyapának, hogy ezek után pár év viszonylagos nyugalom következett.

Mindez csupán véletlen lenne? Talán igen.....