Csodás napsütéses nyári nap volt. Kiscsaládunk Zsani húgommal kibővülve megcélozta az Aggteleki Csepkőbarlangot. Egyik kedvenc helyünk, évente többször is látogattuk. Volt olyan, egyik télen, amikor csak mi hárman és a túravezető volt, amikor az egy órás vezetés kettőre sikerült. Mindent megmutatott, ami egy alaptúrába nem fér bele. Érdemes télen is ellátogatni oda, mert olyankor jégoszlopokkal is bővül a szépséges látvány.
Akkor viszont, nyár derekán nagyon sokan voltak. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy jó ötlet-e lemennem, de aztán a nem lesz baj érzés járt át. Így is volt, egészen az első teremig. Ott kezdett felerősödni a szorongásom, és akkor már csak arra tudtam gondolni, hogy ezt az egy órát túl kell élnem, most nem lehet rohamom. 
Általában képes voltam késleltetni egy rohamot, akár órákkal későbbre is eltolni, ha nem konkrétan váltotta ki valami, csak magától akart jönni, de megúszni soha. Én ha tehettem, soha nem hagytam, hogy tanúi legyenek mások egy pánikrohamomnak. A lányunk például egyet sem látott, pedig mint mondtam, napi szinten jelentkezett. Olyankor elbújtam a világ elől, begubóztam és magányosan szenvedtem. Kellett az, hogy tudjak valakit a közelemben, teljesen egyedül lenni ilyenkor nagyon ijesztő, de ne is lássam, hozzám se szóljon, meg se érintsen. Nekem az ilyenkor szokásos szoros átölelés például csak mégjobban fokozta a szenvedésem. 
Akkor, ott a barlangban minden erőmet latbavetve igyekeztem megelőzni, hogy ne kelljen előadnom egyszemélyes drámámat ennyi ember előtt. Ez ment is a hangversenyteremig, ahol felcsendült Vangelis csodás zenéje, ami máskor lélekemelő, akkor pánikbekapcsoló volt. Odamentem a túravezetőhöz, hogy nekem azonnal ki kell jutnom a barlangból. Teljes meglepetésemre abszolút átélte a helyzetem súlyosságát, eltűnt egy ajtó mögött, majd közölte, hogy már úton a segítség. Én a tömeg szélére húzódva próbáltam tartani magam. Zsani velem maradt, a férjem kértem, hogy Enit vigye minél távolabb tőlem. Amint épp minden erőmmel próbálom féken tartani az elkerülhetetlent, egyszer csak azt hallom: ...tudják hölgyeim és uraim, ez jellemzi leginkább a barlang klímáját!...Apropó! Hol van hölgyem? Ne izguljon! Ebben a barlangban még soha senki nem halt meg!" 
Ekkor szétnyílt előttem a tömeg, és legalább száz kíváncsi szempár tapadt rám. Onnantól a barlang az egyedülálló csodáival felejtős lett, mindenki a csendben haldokló nőre volt kíváncsi. Ez voltam én. Nagyon kínos volt. Néha nagyon tapintatlanok tudunk lenni. Különösen azok, akik közben nem is pislognak. Az még ijesztő is. :)
Szerencsére hamar jöttek a barlangi mentők, én meg haldoklóhoz teljesen méltatlanul saját lábamon hagytam el a helyszínt, követve őket. Zsani is velünk tartott. A szervízjáratokon haladtunk, ami nagyban lerövídítette az utat. De olyan tempót diktált a két mentő, hogy alig bírtuk követni őket, főleg én. Már ott tartottam, hogy ha nem a pánikba halok bele, akkor a végkimerülésbe. Akkor eszembe jutott, hogy azért milyen szép halál lenne itt meghalni. Lehet, hogy saját halottjuknak fognak tekinteni. Annyira abszurdnak tűnt az egész, hogy elkezdtem röhögni. Ami elég furcsán hangzott a fulladásos hörgéseimmel kísérve. Egyre sápadtabb lett mindenki körülöttem.
Ekkor érkeztünk el a végeláthatatlanul hosszú bejárati lépcsősor aljához. Akkor már tudtam, hogy elvesztem. A harmadáig sem jutottam, és elkezdődött a roham. A legerősebb volt, amit csak átéltem valaha. Mindig volt nálam zacskó, mert abba lélegezni némi halvány segítséget jelentett nekem. Most is integettem Zsaninak, hogy vegyen egyet elő a hátitáskámból. A mentők azt hitték, hogy hányni akarok, és rohantak a bejárat mellett lévő 120 literes műanyag kukáért. Megint rám tört a hisztérikus , nevethetnék, hogy mire én azt telelihegen széndioxiddal... 
Amikor kezdett csillapodni a roham, lassan kijutottam a barlangból. Már csak annyi erőm volt, hogy lefeküdjek a bejárat előtt a lépcsőre, és fél órán át meg sem bírtam mozdulni. A két férfi még székpárnákat is hozott nekem, hogy kényelmesebben legyek. Sajnáltam őket és Zsanit is, mert nagyon megviselt mindenkit az, amit átéltek velem. Tényleg szörnyű volt, a legrosszabb, tudtam, hogy ettől nehezebb már nem lehet. Közel egy napig tartott, amíg kihevertem, de ez volt az a pillanat, ami után már jobb lett. Egyre rövidebb, könnyebb rohamok egyre ritkábban. Már nem féltem tőle. 
:) ♡ :)