köszöntés
A méret
Őszintén! Ki az, akivel még soha nem fordult elő, hogy megvett volna egy nadrágot "Majd úgyis belefogyok!" csatakiáltással? Velem talán többször is, mint amit egészségesen normálisnak lehet nevezni. Mert okos ember a más kárán tanul, én meg még a sajátomon se.
Mi is történik? A boltban kicsi rám a nadrág, vagy még épp rám jön, de hellyel senki ne kínáljon, mert kevés nadrágot varrnak szakadásbiztos fémszálas cérnával. De azzal nyugtatom magam, hogy sokat reggeliztem, meg ebédeltem is, és ez már amúgy is kimeríti a hét főbűn egyikét, majd holnap. De a holnap sem tartogat csodát a számomra, a nadrág még éhgyomorra, és fekve felhúzva is kicsi. Vagy ha mégsem, és a gravitáció által fekve laposabb hassal mégis be tudom gombolni, akkor sem tudok felkelni benne. Az ülés meg egyenesen felejtős! A nadrág megy a szekrénybe.
Majd telik-múlik az idő, és egyszercsak megint megakad a szemem álmaim nadrágján egy boltban, ami persze megint kicsi rám, de ..... És újabb nadrág kerül a szekrénybe. (Itt jegyezném meg, hogy olyan nadrágom viszont egy sincs, amit a majd belehízok gondolattal vettem volna meg.)
Nos, a remény hal meg utoljára, meg a sejtszintű enzimképződés, és tiszta mázli, hogy nem temettem őket, mert mára már minden nadrágomba beleférek. Már csak meg kell várnom, hogy megint divatba jöjjenek. 