köszöntés
Nincs hangom
Nincs hangom. Elvesztettem, már több mint másfél éve, és azt mondják, hogy ne is nagyon számítsak rá, hogy megtalálom. Mondtak ők már máskor is ilyeneket, aztán meg csodálkoztak. Majd meglátjuk....akarom mondani meghalljuk. 
Tehát választanom kellett, levegő, vagy hang. Praktikus okokból az előbbit választottam. Meg amúgyis, így megtarthatom az "ideális nő" jelzőt.
Tudtátok, hogy a hangképzésnél szinte csak a magánhangzókhoz kell a hangszalag. Talán csak a "z" betű az egyetlen, ami nem mondható ki hang nélkül. Az mindig "sz" lesz. Suttogni persze tudok, így mindenki azt hiszi elsőre, hogy megfáztam vagy nagyon vad volt a buli, azért ment el a hangom.
Szinte állandóan kapom a jól bevált ötleteket, mit igyak, mit szedjek, de ez egy kicsit sem zavar, sőt, kifejezetten kedves gesztusnak tartom ezt a segítőkészséget. Ha megkérdezik mi bajom van, csak annyit szoktam mondani, hogy elment a hangom.
Ez az állapot kezdetektől több vicces helyzetet is hozott.
Még a kórházban történt, hogy el kellett mennem vizsgálatra. Megkaptam az útbaigazítást, a papírokat a kezembe nyomták, menjek Isten hírével. Az instrukciók szerint át kellett vágnom a szülészeti osztályon, csak arra nem gondoltak a nővérek, hogy influenzajárvány miatt senki nem mehetett be oda. Hiába voltam én is bentlakó, akkor sem. Rögtön le is meszelt egy nagyhangú nővér és számonkért. Akkor épp még suttognom sem volt szabad, a számat sem nyithattam ki, ezért előkaptam a noteszem és elkezdtem írni neki a válaszokat. A nővér jó alaposan végigmért, látszott rajta, hogy azonnal vágja a helyzetet: Ez a nő tök süket!, és elkezdte jó hangosan, lassan tagolva, túlzottan artikulálva elmagyarázni, hogy merre menjek tovább. 
Én nem világosítottam föl a tévedéséről és nagyon jól szórakoztam magamban.
Egy másik alkalommal egy fiatal nővel voltam egy szobában, mindkettőnknek szigorúan elő volt írva a csendszünet. Nem volt gond, írogattunk. Egy idő után feltűnt nekünk, hogy egyre több férfibeteg sétál az ajtónk előtt és tekintgetnek be igen sűrűn. Már majdnem azt kezdtük gondolni magunkról, hogy biztos jó nők vagyunk, amikor valaki azt mondta, hogy lehet, hogy csak azért bámulnak minket, mert még sose láttak olyan nőt, aki nem beszél, pláne nem kettőt egyszerre.
Amit viszont soha nem tudok megunni és mindig megmosolyogtat, az emberek első reakciója. Amikor kiderül, hogy nincs hangom, először meglepődnek, majd fél percen belül, tízből nyolcszor, már ketten suttogunk.