Történetem (blog)

Pont ma két éve...

on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

"Kilenc hét. Már ennyi telt el reményteli várakozással. Azt hiszem elég jól viseltem az eddigi megpróbáltatásokat, kellő erővel és kitartással vettem az akadályokat. Érdekes, hogy éles helyzetben akár a sokszorosát is kibírjuk annak, mint amit különben feltételezünk magunkról.

Senki nem tökéletes, és én is tartok attól a naptól, amikor ez kiderül rólam is.  De félre a viccel, nekem is vannak rossz napjaim. Nem vagyok tökéletes, szerencsére, mert annak lenni nagyon fárasztó. Bátran bevallom, hogy az idők folyamán már háromszor is előfordult, hogy elfelejtettem enni adni a gyereknek. Mentségemre szóljon, hogy a kutyának csak kétszer.  Édes volt a kis ovis copfos lányom, amikor egyik alkalommal megállt előttem, és teljes kétségbeeséssel feltette a kérdést:- Hát én már soha nem kapok enni? 

Amikor tökéletességre törekszel, sorra érnek a kudarcélmények. Ha viszont hibázol, elfogadod, tanulsz belőle és kijavítod, az hatalmas sikerélménnyel ajándékoz meg. Merjünk tökéletlenek lenni. Én most nagyon merek. A pozitív és a negatív énem vív bennem csatát. Az a sziporka jut eszembe, amikor a negatív én azt mondja:- Hát ennél már nem is lehetne rosszabb!, mire a pozitív vígasztalja:- Dehogy nem!!!  Na, én most így vagyok. 
Nagyon sokáig voltam erős és bizakodó, jár nekem az, hogy most lázadjak. Jogom van hisztisnek, magamba fordulónak lenni, jogom van sírni, feltenni a kérdést, hogy miért pont én?, és mindenek előtt jogom van dühösnek lenni. És én most élek is ezen jogaimmal, mert túl sok feszültség és félelem gyűlt már fel bennem az elmúlt hónapokban. Muszáj levezetnem valahogy, mert különben csak tetézem a bajt. Amúgy a félelem a legrosszabb. Még a fájdalomtól is sokkal inkább az. Nem tudok mit kezdeni azzal a jeges rémülettel, ami kúszik fel a gerincemen, rám telepszik, beborít és fojtogat. Tényleg ez a legrosszabb.

Miután hagytam, hogy leterítsen a letargia a hétvégén, és közben fürödtem az önsajnálatban, valamint kikészítettem a szeretteimet, akik hősiesen helyt álltak, amit szívből köszönök, megszabadultam rengeteg feszültségtől. 
Ma reggel már megint tudtam sírás nélkül ébredni, és újból felvenni a kesztyűt. Képes leszek ma úgy felállni az orvosnál a székből amikor közli velem, hogy a kanül még marad, hogy nem fogok magamba roskadni. Küzdeni fogok, ki fogok tartani, és ismét töretlen a hitem, hogy sikerülni fog, el fogom érni a célom. Másként nem történhet. És nem azért, ahogy sokan gondolnák, elsősorban nem a családom, nem a gyerekem miatt. Magam miatt. Mert vannak helyzetek, amikor mernünk kell önzőnek is lennünk.
Szép napot kívánok mindenkinek!  "

...és sikerült!  Rá három hónapra eltávolították a kanült. Azóta is szabadon lélegzem. 

 
 
1054 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás
Hozzászólások
Erzsébet Tornyi Kedves Kriszta, nagyon jó egészséget kívánok.
1
Kezelés
 
VálaszÜzenet45 hete
Kriszta szösszenetei Köszönöm szépen! 
 
Kezelés
 
Válasz45 hete
Patrícia Horváth-Balla Jó egészséget Kriszta!Meg lehet kérdezni,hogy mi volt a problémád?
1
Kezelés
 
VálaszÜzenet45 hete
Kriszta szösszenetei Köszönöm! 
Volt egy pajzsmirigyműtétem, ahol elvágták mindkétoldali hangszalagmozgató idegeket. Beszűkűlt a légrésem, nem kaptam levegőt. Több légréstágító műtétem volt, de egyet már nem tudtak megcsinálni, légcsőkanüllel tudtak csak levegőhöz juttatni
. A tét az volt, hogy vele kell-e leélnem az életem, vagy el tudják-e valaha távolítani. 
A lényeg, hogy nem beteg voltam, csak azzá tettek, de már jól vagyok. Jó érzés hétköznapi életet élni. 
2
Kezelés
 
Válasz45 hete
Judit Dobóvári Kedves Kriszta. Nagyon szeretem az irasaidat, mindig orulok, ha olvashatom. Jo egeszseget kivanok, es nagyon varom a konyvet.
2
Kezelés
 
VálaszÜzenet45 hete
Kriszta szösszenetei  Köszönöm! 
 
Kezelés
 
Válasz45 hete
Kucsera Anita Soha nem írtam még de mindig figyelem miket írsz, csodás ember vagy, le a kalappal. Hangod emiatt a "baleset" miatt nem is lesz már soha?
1
Kezelés
 
VálaszÜzenet45 hete
Kriszta szösszenetei Köszönöm szépen a kedves szavakat. 
Igen, az orvosok szerint már nem lesz hangom, de a kanülre is azt mondták, hogy maradni fog. Most nincs kanülõm, és tervezem, hogy lesz hangom. 
1
Kezelés
 
Válasz45 hete
VálaszÜzenet45 hete
Bezzeg Valéria Van hangod? az irasaid alatt hallom??
1
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet44 hete

Milyen légcsőkanüllel élni

on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
Kriszta szösszenetei frissítette az állapotát.

Az élet úgy hozta, hogy hét hónapig szaporítottam én is a kanülösök táborát. Mégpedig úgy, hogy azt mondták, barátkozzak meg vele, mert lehet, hogy életem végéig társam lesz. Nem volt könnyű időszak. A kudarc, a reményvesztettség, a fájdalom, a küszködések, a kellemetlenségek mellett az élniakarás, a kitartás, a küzdés lett az életem. 
Meg még valami. A humor. Rengeteg szeretetet és figyelmet kaptam az emberektől, ami szintén megsokszorozza az erőt, de a humor a legjobb társ ebben a harcban. Ha megtanulod az adott helyzetet a komikum szemszögéből vizsgálni, ezerszer könnyebb dolgod van. Ez lehet néha erőltetett, szarkasztikus, morbid... de bárhogy jó, mindenképpen segítség.

Szeretem a pozitív gondolkodást, de nem tartom jó kifejezésnek. Magyarázom: 
Esik az eső, bánatos minden, pedig most kirándulni akartam...mindegy, kezdjünk el pozitívan gondolkodni. Kisüt a nap...jó idő lesz...kellemesen meleg...... tényleg az lesz....majd egyszer...mert most esik az eső. 
Viszont, ha szemléletet váltasz, és azt mondod, hogy esik az eső, annyi a mai túrának, de nem baj, akkor újratervezünk, ma itthon maradok és befejezem, megcsinálom, elkezdem azt, amiben nem zavar az, hogy esik az eső, akkor csodás napod lesz és jól fogod érezni magad.

Ennyi bevezető után példákat szeretnék felsorolni arra, hogy milyen légcsőkanüllel élni  , és milyen légcsőkanüllel élni, ha szemléletet váltasz, és megtalálod a helyzet komikumát, és azt is hozzáteszed.  .

 Ha kanülöd van, először csak a szagokat nem érzed, azt egyáltalán nem, majd az ízeket se. Aki tud hordani beszélőkanült, annál jobb a helyzet, de én nem tudtam, csak talán két hétig. Ahhoz kell egy minimális légrés, nekem akkorra már semmi nem volt. Nincs többet kedvenc ételed, italod, parfümöd, fűszered, nem érzed a frissen vágott fű, a virágok, a tavasz, a pici babák finom illatát. Az evés elveszíti a jelentőségét, mert én az ízek miatt szerettem enni. 
 Ha légcsőkanülöm van, az ehet fokhagymát és hagymát a környezetemben, aki akar. Végre nem érzem azt a parfümáradatot, amit egyesek viselnek maguk körül tíz méteres körzetben. Kiderült, hogy mégis szeretem a spenótot, most, hogy már nem érzem az ízét. 
De a legjobb az benne, hogy tuti fogyókúra. Ha nem érzel ízeket, csak annyit eszel, amennyit muszáj. Kivéve, amikor rád tör az ízéhség, akkor mindent felfalsz hátha alapon. 

 Megkaptam a beszélőkanült. Eddig, ha mondani akartam valamit, mindig be kellett fognom a lukat a kanülön. A beszélőnél van egy szelep, ami ilyenkor automatikusan záródik, így a levegő a hangszalagok felé távozik, tehát van hangom. 
Ez jó, csak egyet nem értek. Próbálok mindent elkövetni, hogy ne vegyék észre az emberek, hogy kanült hordok, erre a mai gigafejlett technológiák mellett olyan kanült gyártanak, ami minden levegővételnél kattog, és minden kifújásnál csattan. Olyan vagyok, mint egy két lábon járó metronóm. 
 Megkaptam a beszélőkanült. Először nem értettem, hogy mi ketyeg. A kanülöm.  Eleinte kicsit aggódtam, hogy ha felbosszantanak, vajon robban-e velem együtt az is, de ma már szórakoztat. Amikor megkérdezik, hogy mi kattog, azt szoktam mondani, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem hangosan ketyeg a biológiai órám. 

 Begyulladt a sztómanyílás, megint kapok szteroidot. Volt már, hogy elutasítottam más helyzetekben, de tudom, hogy van amikor életet ment. Most kapnom kell. Pedig már eddig is szenvedtem a mellékhatásaitól. Teljesen felborította a szervezetem hormonegyensúlyát, különösen a mellékvese eredményei lettek rosszak. Tele vagyok vízzel, amin még a vízhajtó sem segít. Ráadásul mindenki azzal riogat, hogy majd mindenféle nemkívánatos alkatrészek nőnek rám, és olyan szőrös leszek, mint egy majom. 
 Begyulladt a sztómanyílás, megint kapok szteroidot. Lesz vele dolgom bőven, mire megtisztul a szervezetem tőle, de amúgy jó ez a szeroid. Föltört tőle belőlem a virtus. Ma már azt gondoltam, hogy belekötök valami vézna, frissenműtött pasiba, hogy nincs rajta sapka, mert most vízerő fölényben vagyok. 
Azt is mondták, hogy majd elkezdek férfiasodni, de jobban belegondolva ennek vannak pozitív hatásai. Eleve dupla eséllyel indulok egy szombat esti randi összehozására, ha nő rám még egy alkatrész. Az meg, hogy szakállam lesz, egyenesen pazar! Végre nyerhetek az országnak egy Eurovíziós Dalversenyt! 
(Csak mondom, hogy ez az esélyünk sajnos elúszott. Ennyi pihével meg a selejtezőig sem jutok.  )

 Nagyon nehéz kommunikálni, az emberek nem értik amit mondok. Mindent legalább háromszor ismétlek el egymás után. A beszéd ráadásul köhögtet és nagyon fáraszt. Ettől viszont meg egyre nehezebben kapok levegőt. 
 Ritkán értik meg az emberek elsőre amit mondok. Mindig legalább háromszor el kell ismételnem. Ez két okból is jó. Egyrészt edzek a politikusi karrieremre, tehát edzek a politikusi karrieremre, mondom edzek a politikusi karrieremre, másrészt ha valami hülyeséget beszélek elsőre, van alkalmam javítani. Valamint a kritikus véleményemnek is hangot adhatok, és ha véletlenül mégis megérti az illető elsőre, akkor is nyugodtan mondhatom, hogy ugyan már, csak félreértette, pont úgy mint máskor is. 

 Ha légcsőkanülöd van, az emberek úgy tekintenek rád, mint akit kerülni kell. Ez nem tudatos, inkább olyan hamis biztonságérzet, hogyha távol tartják magukat az ilyen emberektől, akkor nekik biztos nem lesz kanüljük. De ez a betegségek bármely területére igaz. Nem szívesen fogunk kezet például egy pszoriázisos emberrel, pedig tudjuk, hogy nem fertőző, de azért elő a kézfertőtlenítőt. 
Valahogy a mi társadalmunkban nem tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket. Ami nem megszokott, ami nem ép, ami sérült, az mind rossz érzést kelt bennünk. Én pedig kínosan érzem magam, hogy zavarba hozom őket. 
 Ha légcsőkanülöd van, az emberek csodabogárnak tartanak. Kiveve a picik. Ők tündériek. Megbámulnak, de nem zavaróan, hanem a maguk gyermekien tiszta tekintetével. Kíváncsiak, kérdeznek, érdekes vagy számukra. 
A felnőttekben viszont rossz érzést kelt. Zavarba jönnek, nem mernek kérdezni, úgy tesznek, mintha észre sem vennék, és igyekeznek minél hamarabb távol kerülni tőled. 
Én ezt úgy oldom meg, hogy amikor meglátom az első reakciójukat, a meglepődést, azonnal rájuk mosolygok. Ez annyira meglepi őket, hogy elfelejtenek sajnálni, mert miért is kellene azt szánni, aki láthatóan jól érzi magát, hiszen mosolyog. Ez mindig megtöri a kínos hangulatot, és fesztelenül folyhat tovább a társalgás. Olyankor már kérdezni is mernek, és ha elkezdik, akkor már abba sem tudják hagyni. Én meg csak ülök, és mesélek. 

Ha természetesnek tekintjük a megváltozott állapotunkat, az első pillanatot leszámítva, amikor is szembesülnek vele, mások is annak fogják tudni tartani. 
Talán sikerült bemutatnom az életfilozófiámat, ami szerint kevés a pozitív hozzáállás. Attól több kell. Ha jól akarod érezni magad az adott körülmények között, ha nem szeretnéd a meglévő gondjaidat tovább tetézni lelki bajokkal, ha nem akarsz kirekesztetté válni, ha erőt akarsz gyűjteni magadnak a további küzdelmekhez, válts szemléletet!

Hét hónapi volt kanülöm, már lassan másfél éve nincs. Azóta sem telik el úgy nap, hogy ne lennék hálás azért, hogy átlagos emberhez méltó életet élhetek. Nem tűnik természetesnek számomra az egészséges állapot. Boldognak és szerencsésnek érzem magam, hogy jól vagyok.

 
 
105 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás

Beszédgondozó

on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

Egy nyáron át jártam beszédgondozóba.
Amikor megállapították a kétoldali hangszalag-, és gégebénulást, bármilyen meglepő is, akkor hangom még volt. Halk, kicsit rekedtes, de hang. 
A baj inkább az volt, hogy kábé nyolcadannyi volt a légrésem, mint kellett volna, vagyis fulladtam. Minden terápián részt vettem, minden gyógyszert beszedtem, amit javasoltak, hátha... Így kerültem a beszédgondozóba is.

Akkorra már annyira elsorvadt a tüdőm is az oxigénhiánytól, hogy egy levegővételnyi szusz csak két szótag kimondására volt elég. Igen nehéz volt kommunikálnom, állandóan levegőért kapkodtam. (Akkor kezdtem el írni...  )
A kényszer hozta vagy a túlélési ösztön, nem tudom, de megtanultam befelé szívott levegővel is beszélni. Így már majdnem zökkenőmentes volt a dolog, kicsit fújtattam, de egész normálisnak néztem ki.
Na, ettől kaptak szívbajt a gondozóban első percben, amikor meghallották. Annyira megviselte az idegeiket, hogy rá se mertem kérdezni ez miért baj, még a végén belehalok. Szóval volt munkájuk velem. Kínkeservvel elhagytam zseniálisan egyedülálló, és lehet, hogy végzetes képességemet. Esküszöm tovább tartott, mint kifejleszteni.

Rátérhettünk a helyes légzésre. Mondjam el a hét napjait egymás után, ha a végére értem kezdjem előlről, amíg bírom egy levegővétellel. Én bevezettem a kétnapos hetet, de már a kedd "d"-it is rekeszizommal kipréselt levegővel pihegtem ki. 
Mit kaptam következő feladatnak? Mondjam el az év hónapjait..... Szép hónap a január elfuló "ár"-ral. 
A számolást is meg kell említenem. Jó vagyok a kettes számrendszerben....
Jött a légzésgyakorlatok sokasága, ami tényleg sokat segített. Érezhetően nőtt a tüdőm kapacitása.

Harmadik nekifutásra jutottunk el a hangképzéshez. Minden vicc nélkül, az egy kőkemény sport. Szinte az egész felsőtest izmai kellenek hozzá. Nálam az volt a terv, hogy az intenzív hatások esetleg beindítják az idegek működését. Bár megjegyezném zárójelben, hogy elképzelni sem tudtam miként tud működni egy idegszál, ha már kettévágták. Egymásra találnak a végeik, vagy információhullámokat eregetnek egymás felé? De bíztam benne, hogy van valami értelme a deréktól felfelé, a gyakorlatok kiváltotta totális és állandósult izomlázaimnak.
Az első döbbenetem az volt, amikor a csaj bemutatta, hogy mit kéne csinálnom. Semmi gond, olyat tudok...ha közben rácsapnak az ujjamra egy kalapáccsal. Azt kellett mondanom, hogy KOM. Egyszerűnek tűnik, de nehezítve volt felszívott tüdővel, haspréssel, és rekeszizom lökettel. Konkrétan rámhányt a csaj egy KOM-ot. A hányás most persze képletes, bár az előadás is meggyőző volt, csak a produktum hiányzott.
Nem vitt rá a lélek, hogy ilyen csúnyát mondjak. A logopédus még egyszer megmutatta, én meg nagyon bíztam benne, hogy az SZTK dugig tele folyosólyán nem hiszik azt, hogy én voltam. Mivel nem akartam, hogy még egyszer kompromittáljon, csak neki kezdtem káromkodni. Akkor jöttem rá, hogy ez sokkal nehezebb, mint valaha is gondoltam volna.

Alig vártam, hogy vége legyen a terápiának. A rendelőt elhagyva sikerült legyőznöm a kísértést, hogy mindenkinek odasuttogjak, hogy nincs hangom, és én sem értem mi történt odabenn. 
Vidáman tartottam haza, és csak féluton hasított belém, hogy kaptam házi feladatot, napi nyolcszor 10 perces értelmetlen szavak üvöltözése, ami pont úgy hangzik, minha közben az életedért küzdenél, s mindezt iszonyú dühösen. Ezt nem feltétlenül szeretném a szomszédok füle hallatára.

Nagyon szerettem volna visszakapni a saját hangom, és elegendő levegőhöz jutni, tehát szorgalmasan gyakoroltam. Igaz, soha egy nyáron nem volt még annyit csukva az összes ablak nálunk, mint akkor, és azt a felfedezésemet is szeretném megosztani, hogy a paplan remek hangszigetelő, de hamar elfogy alatta a levegő.

 
 
149 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás
Hozzászólások
Schwarcz Mónika Ehhez tennék két jelecskèt, egy röhögőst,meg egy síróst,csak az olyan nehéz lenne,mint Neked akkor eljàtszanod egy fúvószenekari indulót?
1
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszVálasz megtekintése1 éve
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Válasz1 éve
Kriszta szösszenetei Valahova küldtem még egy ilyet, de nem tudnám még egyszer megcsinálni.  Bocsi! 
 
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Válasz1 éve
Schwarcz Mónika Nagyon tehetséges vagy...elküldted nekem üzenetben ezzel a bejegyzéssel együtt...ilyet még sosem kaptam, köszi ?
 
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve

Az én történetem (hetedik rész)

on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

Azt hiszem az első pillanatban föl sem fogtam, hogy mit mondtak. Még kába voltam az altatástól, mindenem fájt. Ahogy tisztult a tudatom, úgy uralkodott el rajtam a félelem, a szomorúság és a csalódottság vegyes érzése.
Addigra már hat műtét nyomát viselte a nyakam. A szövetek hegesedése és a nyakam merevsége miatt nem tudtak intubálni, féltek hogy eltörik a nyakcsigolyámat és fennállt a túlaltatás veszélye is, a hangszalagkivarrást sem csinálták meg. Az egyetlen járható útnak a légcsőmetszést találták, mert valahogy levegőhöz kellett juttatniuk. De azzal vigasztaltak, hogy ez csak átmeneti, pár hét múlva, ha megnyugszik a műtéti terület, megcsinálják a hangréstágítást. 
Nem voltak elviselhetetlen fájdalmaim, inkább csak kellemetlennek mondanám az érzést, amit a kanül jelentett a nyakamban. Viszont állandóan szédültem. Az addigi, évek óta tartó max. 3 mm-es légrés helyett kaptam 9 mm-t. Nem tudott mit kezdeni a szervezetem ennyi oxigénnel. 
A kanül három részből áll. Van egy külső háza, abba kerül bele a betét, és van egy másik betét, ami szelepes, ez kell a beszédhez. Én nem használhattam akkor beszélőkanült. A betét azért fontos, mert állandóan eltömődik a kanül, és így nem az egészet kell kivenni tisztításhoz, nem irritáljuk vele a nyakat, csak a betétet vesszük ki napközben. A teljes kanült naponta egyszer kellett cserélni, tisztítani.
A körülményekhez képest jól voltam, mindig arra gondoltam, hogy ez csak átmeneti kellemetlenség, simán kibírom. Azt mondták, hogy ha megtanulom egyedül a kanülcserét, karácsonyra hazamehetek. Nagyon tehetséges diák voltam.  Felírtak két kanült receptre, váltsam ki. Váltottam volna, de mint kiderült az egész országban egyetlen átlagos méretű női kanül volt csak. Pedig kettő kell. Amikor cserénél kiveszed az egész szerkezetet, azonnal be kell raknod egy másikat, különben pillanatok alatt képes annyit szűkülni a sztómanyílás, hogy nem tudod sérülésmentesen visszahelyezni. Végül a kórház adott meg egyet cseréhez, hogy hazamehessek, mert csak januárra várták a következő szállítmányt, a karácsony miatt két hét leállás volt a gyártónál. Szerintem agyrém, hogy élethez nélkülözhetetlen eszközből hiánycikk legyen a mai világban.
Ebben az időben kezdtem el napi szösszeneteket írni magamról. Ezekből is fogok bemásolni ide párat. Jöjjön az első, ezt a műtét után írtam.

2014. 12. 20.
"Milyen dolog már az?! Állsz a műtő közepén egy szál semmiben, és próbálsz nem létező méltósággal felkapaszkodni a kicsit sem kényelmes, de annál magasabb műtőasztalra, miközben nyolc szempár vizslatja minden mozdulatod. És nem elég, hogy ők nyakig fel vannak öltözve, de még az arcukat sem vállalják, mind maszkot visel. Utána még hozzá is szíjaznak az asztalhoz. És ujjlenyomat sem marad utánuk, arról is gondoskodnak. Fura egy buli!
De már maga a műtőig tartó út is egy merő izgalom. Még a kórteremben le kell teljesen vetkőzni. Onnan egy könnyű lepedővel letakarva tolnak tovább, végig a folyosókon, ahol emberek sokasága várakozik. Nem árt bőszen imádkozni az út alatt, mert elég egy könnyű fuvallat, és az intimitást adó lepel vitorlát bontva suhan tova, felfedve a gének és az idő által alkotott természetes mivoltodat. (Hú, de költői lettem.  ) De mázlim van, lepel nem suhan, elsőre megmászom a műtőasztalt, már le vagyok szíjazva, és kezdődik a vallatás. Nevem, súlyom, gyógyszerérzékenység...egész jól haladok, mindenre tudom a választ, remélem eljutok a fődíjig. És akkor jön a kérdések kérdése: "Meg tudja mondani, hogy hány éves?" Csapdát sejtek. De miután nem találom, mondom, hogy nyugodtan kérdezzen nehezebbet, mert ez még menni fog, és elárulom a korom. Hárman kapják fel a fejüket, és kérdezik egyszerre: "Mennyiii?" Lottó főnyeremény lett a korom. Mégis bírom ezt a társaságot.  "

Hazaengedtek. Kicsit féltem. A kórház biztonságérzetet adott, otthon viszont állandó nyugtalanság gyötört. Mi lesz, ha nem tudom visszatenni, ha eldugul, ha ha úgy nyelek félre, hogy nem tudom visszaköhögni....szorongás, félelem, majd idővel szerencsére minden napi rutin. Muszáj volt, nem volt más választásom. 
23-án engedtek haza, esélyem sem volt a karácsonyi előkészületekre. Ez kicsit megviselt, mert nagyon élveztem mindig ezt az időszakot, sok energiát fektettem mindig bele, és nálunk volt minden évben a karácsonyi ünneplés, ami 2-3 napos családi bulit jelentett. Amikor már lemondtam róla, beletörődtem, hogy ez idén elmarad, akkor lepett meg a családom. 

2014.12.25.
"Rá kellett döbbennem, hogy a karácsony nélkülem, a hathatós irányításom és közreműködésem nélkül is létezik. Valamiért eddig az volt a fixa ideám, hogy ez kizárt. Minden évben megtervezett, tudatos előkészületekkel és szigorú forgatókönyvvel zajlottak az események. Idén még az ajándékok beszerzésére sem volt lehetőségem, nemhogy a részletek kidolgozására. Mégis, talán az idei lesz a legemlékezetesebb számomra, mert megint megerősítést nyert, hogy nekem van a legnagyszerűbb családom széles e világon. 
Az összes feladatot kiosztva úgy megszervezte Zsani húgom és András, a férjem, hogy csak ámulok. Olyan édesek voltak. Napi szinten, többször is kaptam a jelentést, hogy épp hol tartanak. Még olyanok is segítettek, akikkel még soha nem is karácsonyoztunk együtt. Így lett beiglink, amit Zsani anyósa készített, és meg kell, hogy mondjam, jobb, mint az enyém!  Anyu elkészítette az isteni töltöttkáposztáját, és pogácsát sütött, anyósom három féle sütit, Zsoltira, Zsani férjére és Andrásra maradt a bevásárlás extrém sportja, Eni, a lányunk főleg a takarításból és a díszítésből vette ki a részét, Anita húgom elkészítette világhíres linzerét és islerét, és még képes volt lufit is csinálni magából, hogy legyen diós kiflink is, pedig még a dió látványától is allergiás lesz. Peti öcsém desszertet készített. Zsani kétféle salátájának kifejezetten örültem, mert a svéd gomba saláta volt talán az egyetlen, aminek élményszámba menően éreztem az ízét. A többi ételhez a memóriám segítségével társítottam az ízeket. Soha nem tudatosodott bennem, hogy orrlégzés nélkül elég hiányos az ízérzékelés. Zsolti apukája megörvendeztetett minket egy négy kilós kacsával, ami András meglepetésére még töltött volt. Szegény férjemnek kilónként egy órát rászámolva tartott a tisztítása és belső részeinek kirámolása. De valami olyan isteni kacsasültet alkotott, hogy le a kalappal. Én vizuálisan ámuldoztam, a többiek az ízre is esküdtek. 
Előző nap én az idő jelentős részét még a galérián töltöttem pihenve, nem hagytak semmit csinálni. De nagyon jól szórakoztam, mert a hely olyan kivételes akusztikai hatásokkal bír, hogy mindent tökéletesen hallani, ami odalenn történik. András volt a főszakács, Zsani a társa, Zsolti a kukta. A húgom egy hirtelen ötlettől vezérelve wellness vonalon kommentálta az eseményeket. A kacsát szaunázni küldte száraz gőzbe, a halat jacuzzizni, a húsleves résztvevői aqua relaxot kaptak.  Az egész főzés alatt zengett a ház a nevetéstől. Imádom őket! 
Nagyon jó kis nap volt, mert egy nagyon jó kis csapat hozta össze. Olyan igazi békebeli hangulatú ünnep, színekkel, fényekkel, illatokkal, finomságokkal, meghittséggel, békével, szeretettel. Köszönöm!"

 
 
182 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás

Az én történetem (hatodik rész)

on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

Az elkövetkező évek viszonylag nyugalomban teltek. Komoly korlátok között éltem és nagyon vigyáznom kellett, hogy ne fázzak meg. Ha mégis, akkor kórházba kellett feküdnöm. Eleinte sokat nyeltem félre, nehezen volt érthető amit mondtam, mert valahogy megtanultam a levegő beszívásakor is beszélni. A beszédgondozóban sikítottak, mikor meghallották.  Sok munka volt elhagynom ezt a képességem. Amióta suttogok, észrevettem, hogy időnként megint csinálom. Figyelnem kell rá.
Külsőre nem látszott, de folyamatosan sorvadtam és egyre kimerültebbé váltam.
Két éve találkoztam egy orvos természetgyógyásszal. Fölajánlotta, hogy átnézi a teljes kórtörténetemet. Átküldtem neki a leleteket, és amikor találkoztunk, csinált pár mérést. Nem mondott semmi különöset, de onnantól beutalók tucatjaival kellett járkálnom a kórházakat. Teljes kivizsgálást kaptam. Amikor már túl voltam a nehezén, akkor árulta csak el, hogy mikor meglátta az eredményeimet, azért imádkozott, hogy nehogy a rendelőjében haljak meg. A szívizmaim oxigénellátottsága akkor 94%- ban voltak gátoltak. Azt mondták, hogy ezzel a paraméterrel már nem szoktak élni az emberek. Főleg, hogy teljes szervezeti szinten hatalmas károkat okozott már akkor az oxigénhiány. Ennek az orvosnak köszönhettem az életem. Mivel mindenhol azt sugalták, hogy ez van, törődjek bele, én ezt tettem. A családom sem aggódott értem, mert én azt mutattam, hogy minden oké. Ő rángatott ki ebből a beletörődött helyzetből. 
Most egy pillanatra megállnék panaszkodni. Ez megint egy tipikus példa arra, hogy az egészségügy mennyire nem képes komplexen kezelni a bajokat. Nem emberi mulasztásról beszélek, bár az is előfordul, hanem a lehetőségek hiányáról. Még mindig az én példám. Ott vagyok negyedakkora légréssel sem, mint mások. Élek vele, de nem véletlenül van akkora légrése egy embernek, és nem negyedakkora, mint nekem. Soha, sehol nem töprengtek el azon, hogy milyen káros hatásai lehetnek ennek, hogyan lehetne esetleg megelőzni a szövődményeket. Akkor, két éve három orvos jelentette ki egymástól teljesen függetlenül, hogy a végelgyengülés utolsó stádiumában vagyok, bármely szervem bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot, és meghalok. Utána meg majd csodálkoznak, hogy pedig milyen fiatal volt, ilyen hamar elmenni, és ráadásul egészségesen....
Itt jegyezném meg, hogy soha nem tartottam magam betegnek, és most sem tartom. Volt/ van egy állapotom, ami feladatok elé állít, és sikerélményeket gyűjtök azáltal, hogy ezeket megoldom.
Vissza a vizsgálatokhoz. Kettőről szeretnék mesélni.
Az egyik a tüdőszanatóriumban volt. Mivel nyilvánvaló volt, hogy nem kap a szervezetem elég oxigént, palackot szerettem volna feliratni. Ahhoz viszont elég komoly vizsgálati eredményekkel kell alátámasztania az orvosnak az igényt. Az egyik a légzésfunkció vizsgálat. Nem bonyolult, belefújsz egy csőbe jó erősen, megvan az eredmény. Nos, én meg a fújás....hát....nem vagyunk közeli kapcsolatban. Akkor egy gyertyát sem tudtam elfújni, a leves is hamarabb kihűlt, ha nem fújtam...szóval nem lett eredmény. Nem baj, majd vesznek vért a fülemből, az majd igazolja az igényemet. Nem tudom nekem miből van a fülem, de hiába szurkálták, nem jött belőle vér. Nyomkodta, dörzsölte a nővér, de még egy csepp sem. A fülem meg egyre jobban fájt, néha azt hittem letépi. Akkor felvetette, hogy megszúrná a másikat. Én meg nem hagytam. Azt mondtam, hogy egy fülemet már feláldoztam az egészségügy oltárán, a másikhoz ragaszkodom. (Előtte vettem egy csodaszép fülbevalót, legalább fél párat hadd tudjak már hordani.  ) Kitartóan tovább kínzott, sikerült abba a hajszálvékony csőbe mintát vennie. A fülem két hétig duplájára volt dagadva, és a liláskéktől a sárgászöldig káprázatos színekben pompázott. A vérem meg beszáradt a kémcsőbe, nem tudták megcsinálni a méréseket. Most jön a csattanó. Mivel egyik vizsgálat sem hozott értekelhető eredményt, NEM VAGYOK JOGOSULT OXIGÉNPALACKRA. Ennyi. 
Ha majd meghalok oxigénhiány okozta bármiben, a rendszer védve van, mert ők nem mértek semmi olyat, ami erre utalhatott volna. Bele sem merek gondolni, hány ember életét teszik így tönkre a diagnózisok hiányosságai, a felületesség. 
A másik vizsgálat a sporkórházban történt, az antropometriai és terhelésélettani laborban. Ott mérik az élsportolóinkat is. Komolyan felszerelt labor, alapos, mindenre kiterjedő vizsgálat. Amikor túl voltunk az állapotfelmérésen, az orvos közölte, hogy rá se nézzek a futópadra, mert már abba is belehalhatok. Az energiaszintem a nullát súrolja. Előírt fél évnyi fekvést, még a sétától is eltiltott, és az étrendemet átállította húsra, kolbászra, csülökre, szalonnára....mondta, hogy viccesen hangzik, de vegyem komolyan, ha élni akarok.

Most pedig előrevetítve dicsekednék egy kicsit.  
Idén tavasszal megint mentem, hogy megcsinálják a kontroll vizsgálatot. Másfél évnyi kemény és fájdalmas terápiás kezelés, több műtét, rengeteg étrendkiegészítő és vitamin szedése, teljes életmódváltás után nemcsak meg tudták csinálni a vizsgálatokat, de el is ájultak tőle. Az eredmény szerint a szervezetem sejmegújító programja akkorát teljesített, hogy a mérések végén az az érték jött ki, hogy 20 (!) évvel kevesebb a biológiai korom a ténylegesnél!  Még mázli, hogy így is nagykorú maradtam.  Azt mondták, hogy már az is ritka, ha valakinek egyezik a kettő, de ilyet még nem láttak. Nagyon tudok! 

Ahogy tehát megvoltak az eredmények, az orvosom összeállította a terápiámat, amit el is kezdem, de csak később tudtam folytatni, mert az élet közbeszólt. 
2014. december közepén épp kezelésre érkeztem a dokihoz, amikor elzáródott a légutam. Azonnal telefonált egy gégész kollégájának, aki tanácsolta, hogy máris adjon egy szteroid injekciót, majd továbbtelefonált...irány a Szigony utcai klinika, már várnak. 
Bementünk, a doki elkísért. Soron kívüli vizsgálat, teljes döbbenet, nincs semmi légrésem. Az egyik doktornő azt mondta, hogy ha nem a saját szemével látja nem hiszi el, semmi nem indokolja, hogy még életben legyek. Szerintem a kórház összes orvosa megvizsgált, amíg a vérvétel eredményére vártunk. Megjött, aláirattak velem egy csomó papírt, és már toltak is a műtőbe. 
Amikor felébredtem, egy kedves arcú nővér állt felettem, és mondta, hogy hívja az orvost. Meg is jött, nem az aki műtött, hanem aki azóta is az egyik kezelőorvosom. Tényleg szomorúnak tűnt, miközben azt mondta:
- Nagyon sajnálom, tényleg mindent megpróbáltunk, de csak légcsőmetszéssel tudtuk levegőhöz juttatni.

Ez volt a negyedik rémálmom. Légcsőkanült kaptam.

 
 
194 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás

Az én történetem (ötödik rész)

on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

A pánik.
Most az elején szeretném leszögezni, hogy ezek az én gondolataim, véleményem, tapasztalataim, próbálkozásaim, nem általánosíthatóak, van ami mások számára ellentmondásos. Nem tanulmányoztam a szakirodalmát sem, mert az első könyv, amit megvettem róla, rontott az állapotomon. Kábé a tizedik oldalon épp azt sorolták, hogy milyen helyzetek szoktak rohamokat kiváltani, és én megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy nekem a fele sem. Addig a pillanatig. Onnantól a könyvben felsoroltak szinte mindegyike. Akkor döntöttem el, hogy soha többet nem olvasok róla. Pont elég nekem megküzdenem a meglévőkkel, kösz nem kérek további ötleteket. Viszont minden pánikbeteg környezetének kötelezővé tenném egy jó szakkönyv elolvasását a pánikról, mert aki még nem élte át, halvány fogalma, de még szikrányi sincs róla, hogy mit élünk át a rohamok alatt és között. Jó lenne, ha a társadalom nem hisztiként kezelné, amikor mi az életünkért küzdünk. Ezt később még megmagyarázom.
A pánik kezelésével szerintem a legnagyobb gond, hogy nincs egységes tünetegyüttese. Míg egy influenzánál tudod, hogy gyengeség, izomfájdalom, láz, nátha és esetleg köhögés, hányás, hasmenés kíséri, addig a pánikot mindenkinél más válthatja ki, és egyénenként változó a gyógymód is rá. Nincs két ember, akiknek azonos tapasztalatai lennének. Egyezések persze vannak. De az orvostudomány mégis úgy kezeli, mintha mindenkinél egyforma lenne. Fölírják rá a hangulatjavító, nyugtató, szerotoninszintnövelő gyógyszereket és kábé ennyi. Ha szerencséd van, kifogsz egy jó pszichiátert, aki meghallgat, mutat néhány jó módszert, ami esetleg segíthet, de ezektől is épphogy kinn van az orrod hegye a vízből, épp csak meg nem fulladsz, de folyamatosan fuldokolsz. Esetenként szószerint. Én soha nem az infarktus-tünetes fajtáját éltem át, mindig csak a fulladásost. Egyik sem jobb a másiknál.
Saját magam által megfogalmazott gondolat az is, hogy a pánik alapvetően nem betegség. Ha helyén működik, akkor egy túlélési ösztön. Veszély esetén pont ilyen reakciókat produkál a szervezetünk. Felgyorsul a pulzusunk, nő a vérnyomásunk, pattanásig feszülnek az idegeink, zubog bennünk az adrenalin, készek vagyunk menekülni. Akkor válik mindez betegséggé, amikor nincs konkrét kiváltó életveszélyes helyzet, ami megszüntével a pánik reakciók is megszűnnének. Amikor bármikor, bárhol rád törhet, és nem tudod kivédeni. Amikor a rohammentes időszakot is megmérgezi a szorongás és a félelem. Amikor egyre korlátozottabbak a lehetőségeid, mert egyre több mindent élsz át potenciális veszélyként.
Én három évig voltam pánikbeteg és már négy éve gyógyultnak mondhatom magam. Ami tulajdonképpen paradoxon, mert mind a mai napig érzem, hogy bármikor képes lennék átélni egy rohamot, át tudna járni a szorongás, de megtanultam kezelni, megelőzni, nem félni tőle, elfogadni. Nagyon nehéz, majdnem lehetetlen. Akkora erő kell hozzá, amiről nem is gondolnánk, hogy birtokában vagyunk. Pedig bennünk van.

A pánik gyógyítása.
Na, szerintem olyan nincs. Mindenkinek személyreszabott segítsége van a lehetőségek végtelen variációiból, amit nem egy tabletta (majd idővel sok tabletta) fog megoldani. Az idők gyötrelmes folyamán mindenkinek maga kell rájönnie, kitapasztalnia, hogy mi az, ami számára segítség. Én nagyon gyógyszerellenes vagyok. Akinek nem tetszik, ne is olvassa tovább! Én egyértelműen a Xanaxot teszem felelőssé a pánikbetegségemért, majd az állapotom fennmaradásáért. Igen, tényleg már az első Xanax bevétele előtt volt rohamom. DE! Az a szervezetem ösztönös védekezőreakciója volt egy életveszélyes helyzet megoldására. Valószínű, hogy akkor túl mélyen aludtam, és azért nem ébredtem időben arra, hogy elzáródott a légutam. Az első alkalomtól kezdve bennem volt a félelem, hogy mi van, ha egyszer nem ébredek fel rá. Hát akkor megtudtam. Elindult a vészprogram, ami a pánikroham volt. Megmentette az életem! Talán ha már akkor tisztában vagyok azzal, hogy a pánik része az életünknek, hiszen nincs olyan ember, aki ne élte volna már át az életében legalább egyszer az enyhébb, normális mértékű formáját legalább egy veszélyes helyzetben. Mert, ha okkal történik, ha tudjuk miért, akkor nem pániknak hívjuk, hanem rettegésnek, jeges félelemnek, fojtó szorításnak, halálfélelemnek... Megszűnik az ok, mi megnyugszunk és el is felejtjük az egészet. Onnantól vagy beteg, ha ok nélkül tör rád, vagy teljesen hétköznapi dolog is bármelyik pillanatban ki tudja váltani belőled. Direkt nem sorolok példákat, mert tényleg bármi lehet. Egy szituáció, egy illat, egy hang...bármi, de akár a semmi is. 
Én miután eljutottam a napi egy rohamig (soha nem több) és a 24 órás szorongásig, rá kellett jönnöm, hogy ezzel nem tudok egyedül megbírkózni. Akkor most mondanám azt is, hogy a pánikból kilábalni csak egyedül vagy képes. Ez teljes ellentmondás, legalábbis elsőre. Nincs rá gyógyszer, nincs terápia, varázsfőzet, ráolvasás, hókuszpókusz, neked kell megalkotnod a saját "gyógyszeredet", ami olyan összetett, hogy az egész életed megváltozik tőle. Minden, amiről úgy gondolod, hogy segítség neked, az az! Ha egy, akkor egy, és piszkosul mázlista vagy! Ha száz, akkor száz, és üdvözöllek a "ráfaragtál" klubban. De szükséged van segítségre, mert egy talpmasszázs, egy akupunktúrás kezelés, egy vitamininjekció, egy eneriakezelés, egy iránymutatás ugyanúgy része lehet a saját terápiádnak, mint a relaxáció, a zenehallgatás, egy tibeti hangtál megkongatása, egy kabala, egy mécses fénye, egy kavics a zsebedben, egy fa átölelése, a gyermeked kacagásának hangja... és hatalmas segítség a környezeted megértése, toleranciája, segítőkészsége, türelme. Én például csak Szuzit, a kutyánkat tűrtem meg magam mellett egy-egy roham alkalmával. De olyankor ő sem követelte a vakargatást, hassimizést, csak feküdt a lábamnál és szerintem vigyázott rám. Nem könnyű egy pánikbeteget megérteni, szinte lehetetlen, csak elfogadni lehet. Sőt, KELL! Pont elég neki az önmagával való élet-halál harca, ne kelljen még a környezetével is küzdenie!
De vissza hozzám. Rájöttem, hogy segítségre van szükségem. A pszichiáterem elmagyarázta, hogy csak a Xanax újbóli szedésével fogok tudni megszabadulni a Xanax okozta pánikbetegségtől. A Xanaxot és társait csak fokozatos csökkentéssel lehet elhagyni, ami minimum hónapokat jelent. Nekem két évet. Bármilyen morzsányi adaggal is csökkented a dózisod, akkor is szenvedsz az elvonási tünetektől, csak egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mértékben. Ugye sejthető, hogy az elvonási tünet nem más, mint a pánik! Ahhoz képest, hogy milyen könnyű hozzászokni, és egyre nagyobb adagra van szükséged, hogy hasson, ezért elhagyni piszok kemény dolog. És amikor végre elhagytad a tabletta szedését, akkor van esélyed, hogy tünetmentessé válj a magad által jól felépített személyes terápiáddal. Annak ellenére, hogy teljes meggyőződésem, hogy a Xanax (Frontin) ártalmas, mégis azt mondom, hogy van, akinek ez is lehet segítség. Nem azért, mert az, hanem van, aki számára ez jelenti azt a mankót, amivel képes aktiválni a szervezete öngyógyító képességét. Nem a tablettától van jobban, hanem attól a lelki terápiától, az ösztönös maga által végbevitt csodától, amit tévesen a tablettának tulajdonít. Ezek még mindig csak az én gondolataim, a saját véleményem, mások másképp érezhetik. 
Nem ment el az eszem, amikor azt mondom, hogy sokat köszönhetek a pániknak. Tényleg hálával tartozom neki, mert megtanította értékelni azt, amit előtte már természetesnek vettem, az élet szépségét, a mindennapok nyugalmát, a lelkem békéjét, az élmények átélését..... megtanított látni, érzékelni, értékelni. Hatalmas élmény nézni egy kisgyermeket, aki rá tud csodálkozni a világra. Mindig vágytam rá átélni, milyen lehet az ő szemükkel észlelni a világot. Pedig valamikor én is így láttam. A pánik visszaadja ezt az élményt. Mert amikor nincs rohamod, vagy nem szorongsz, boldogság jár át, tudsz önfeledten örülni mindennek, annak is, amit már különben észre sem veszel.
A cseppkőbarlangban átélt roham után megváltozott az életem. Tudtam, hogy ettől nagyobb már nem jöhet. Az addigi legerősebb rohamok után is max. két óra kellett a regenerálódásomra. Akkor pontosan egy napig tartott. Ennyi kellett, hogy a pulzusom és a vérnyomásom normalizálódjon, és kilábaljak a teljes apátiából, ami minden roham után jelentkezett. Viszont amikor jött a következő, már nem féltem tőle. Valahogy úgy voltam vele, hogy "Csak gyere!... már nem tudsz meglepetést okozni". De tudott! Egyre rövidebbek és egyre enyhébbek lettek a rohamok. Amikor már nem küzdöttem ellene, egyre kevésbé volt mi ellen küzdenem. Emlékszem arra a pillanatra, amikor először ráeszméltem, hogy eltelt egy óra úgy, hogy még csak nem is gondoltam a pánikra, nemhogy a jeleit érzékeljem. Majd jött a két órás tünetmentes boldogság, utána az egy napos, egy hetes, egy hónapos... és akkor már nem is számolod, hanem éled a normális életed. Nagyon lassan elhagytam a gyógyszereimet is. Léleképítő lettem, a saját lelkemnek gyógyítója. Az igénybe vett segítségek közül megtartottam azokat, amik hasznosak voltak számomra, amikre pedig már nem volt szükségem, azokat elengedtem. Az elmúlt időszak töredéke is elég lett volna ahhoz, hogy visszaessek, de egyetlen roham nélkül csináltam végig ezt a két évet. Szorongásaim persze voltak, de az lett volna a nem normális, ha nincsenek. 
Bárki lehet pánikbeteg, de csak egyetlen ember képes kigyógyítani belőle: te önmagad. Kérhetsz segítséget, sőt kérned kell, de ez egy nagyzenekari előadás, ahol te vagy a karmester. Hiába tudja minden zenész a maga szólamát kiválóan, ha te nem fogod össze az egészet. Ha nem irányítasz, nem lesz taps, nem lesz siker a végén.
(folyt.köv.)

 
 
188 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás
Hozzászólások
Méri Zsuzsanna Nem tudom tervezel-e írni róla,de szívesen olvasnék azokról az emberekről akik veled voltak,támogattak,segítettek. Hogyan,miként?
 
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve
Kriszta szösszenetei Eddig még nem gondoltam át odáig, de akkor tervezek. 
3
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Válasz1 éve
Marx Niki Érdekes dolog ez az állapot. Volt egy párom akinek pánikbetegsége volt, addig azt se tudtam hogy létezik ilyen. Nem egyszerű a dolog..
1
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve
Ágnes Vargáné Fincziczki a xanax az emberiség egyik ellensége,bár én minden gyógyszerrel így vagyok.Gyógyfüvek ,gyógynövények abból is főleg a magam termesztett vagy magam gyűjtött !!!
2
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve

Az én történetem (negyedik rész)

on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
Kriszta szösszenetei frissítette az állapotát.

Túl voltam a műtéten, hazaengedtek, vigyáznom kellett magamra, küzdöttem a pánikkal, és éltem az életem a magam korlátai közt. A pániknak egy külön fejezetet szeretnék szentelni a következő alkalommal, most a hangréstágítás vonalán folytatnám.
Rendszeres kontrollokra jártam, mindenki elégedett volt, egészen a féléves ellenőrzésig. A kivarrt hangszalagom elkezdett aktivitást mutatni. Ki kell engedni, mert átvághatja a kivarrás, nem maradhat így. Nem voltam túl boldog, veszélyben éreztem a viszonylagos biztonságomat. 
Befeküdtem műtétre. Egy 18 éves lány és az anyukája volt a szobatársam. A lánynak, Timinek 14 évesen leállt a légzése, de mire újraélesztették maradandó károsodásokat szenvedett. Nem tudott járni, nem is mozgott szinte, minden izma görcsben, fogni sem tudott, pelenkázták, nem tudott beszélni, csak valami nehezen érthető, artikulálatlan módon, nem volt rövid távú memóriája, és légcsőkanülje volt szegénynek. Én akkor nagyon rossz lelkiállapotban voltam, sokkolt Timi látványa, kérni akartam, hogy helyezzenek másik szobába, de végül nem tettem. Minden nyomorúsága ellenére az a lány maga volt a csoda, állandóan kacagott, de az anyja is. Nagyon megszeretem őket. 
Másnap reggel volt a műtétem. Éjjel furcsát álmodtam. Nem is álom volt, mert a kórházi zajok is benne voltak, nem tudom...Megjelent álmomban nagyapa, aki akkor már vagy 25 éve halott volt. Vele volt nagymama is, aki meg akkor keresztapámékkal élt. Mindketten fiatalok voltak, fogták egymás kezét, és fehérben voltak. Körülöttük fehér, ködszerű oszlopok. Nagyapa állandóan azt mondogatta, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz, de már annyiszor, hogy kezdtem azért nyugtalan lenni. Mama csak annyit mondott, hogy ne féljek, ő már meghalt, és jó helyen van, csak miattam van még itt, hogy ne aggódjak érte. Majd felébredtem. Éjfél már elmúlt, nem sokat aludtam, alig vártam, hogy emberi idő legyen, hogy telefonálhassak. Reggel az volt az első dolgom, de megnyugtattak, hogy Mama jól van, kicsit sokat alszik, de aznap már reggelizett is, minden oké. Megcsinálták a műtétet, jól és problémamentesen sikerült, megnyugodtam. Mama aznap este, 95 évesen örökre elaludt.  ♡
Műtét után feküdtem az ágyban, és éreztem, hogy Timi néz. Feléfordultam, és integettem neki egyet. Rögtön mosolygott, felélénkült, megkérdezte a nevem. Amúgy percenként megkérdezte.  Beszélgetni kezdtünk, mint ahogy egy kisgyerekkel beszélgetsz. Egyszercsak óvatosan körbenézett, hogy hall-e minket valaki, és bizalmasan megkérdezte: "Te voltál már odaát?" Először nem is értettem, hogy mit kérdez. Mondtam hogy nem. Ezen nagyon meglepődött. Akkor még hozzátettem, hogy az is lehet, hogy csak nem emlékszem rá. Pedig tudtam, hogy a pajzsmirigy műtétnél újraélesztettek, de akkor valahogy ez kiesett. Timi felkacagott, és csak annyit mondott: "Igen, nem emlékszel, nem szoktunk emlékezni rá." Mondta, hogy ő már kétszer volt. Elkezdtem kérdezgetni a mennyországról. Ő pedig vagy válaszolt vagy befogta a száját, rázta a fejét, és azt mondogatta, hogy azt nem mondhatja el. Amikor bejött az anyja, kérdezte, hogy mi van, mert épp nevettünk. Mondtam, hogy beszélgetünk, és akkor tudatosodott bennem, hogy minden szavát értettem Timinek. Teljesen fellelkesülve mondtam Móninak, hogy javult Timi beszédkészsége. Móni csak mosolygott, rázta a fejét, és azt mondta: "Nem javult, te jártál már odaát, azok megértik amit mond." Onnantól Timivel volt köztünk valami furcsa kommunikáció. Volt, hogy olyan kérdésemre válaszolt, amit még föl sem tettem, és a mi saját köszönési formánk lett a kacsintás. Ezt nem felejtette el soha.  Nem tudom mi lett velük. Egy párszor még találkoztunk, Móni meg is látogatott a következő műtétemnél, beszéltünk telefonon néhányszor, majd már nem értem el őket. 
Letelt az antibiotikum és a szteroid kúrám, hazaengedtek. Másnap este már nem kaptam levegőt. Hívtuk az orvost, azonnal menjünk Pestre, ne is csomagoljak, minden perc számít. Egy örökkévalóság volt az út. Egész úton előrehajoltam, és azt számolgattam melyik szakaszon nem állhat le az a minimális légzésem, hol van az, ahol nem ér időben oda a segítség az újraélesztéshez. A kórház portájától már nem tudtam fölmenni az osztályra. Az orvosom pont úgy volt előtte ügyeletes, hogy reggelnél korábban nem műthetett. Szerettem volna, ha ő csinálja meg a kivarrást. Egész éjjel ülnöm kellett, oxigénre kapcsoltak és teljes készültségben voltak, ha nem lehet várni, azonnal műtenek. Másnap reggel megcsinálták a hangréstágítást, újból 2,5 mm-en kaptam levegőt, és ez az állapot évekig fenn is állt. Sajnos az aktivitást mutató oldal, csak időszakonként, és nagyon rövid ideig működik. Mint pont akkor, amikor a kontroll volt. De ezt ők akkor még nem tudhatták. 
(folyt.köv.).

 
 
156 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás

Az én történetem (harmadik rész)

on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

Szedtem gyógyszereket, jártam fizikoterápiákra, kezelésekre, beszédgondozóba, akupunktőrhöz, talpmasszírozásra...és vártam a csodát. Az nem jött, de közben ajánlottak egy professzort, aki a saját szabadalmával légcsőmetszés nélkül tud hangréstágító műtétet végezni. El is vállalta, de csak januárra tudott időpontot adni, mert tele volt a naptárja. Ez volt ősszel, de megígérte, hogyha lesz üresedés, előrevesz. Teltek a napok, hetek, én meg egyre rosszabbul voltam. Másfél mm-es légréssel éltem. Egy egészséges nőnek 8-9 mm-es a légrése. Az enyém annyira volt csak elég, hogy életben maradjak, de a legkisebb fizikai terheléskor is már fulladtam. Egy levegővételre csak annyit tudtam venni, ami két szótag kimondásához kellett. Közben fokozatosan kezdett romlani a mozgáskészségem is. Először csak felállni nem tudtam guggolásból, majd ülésből sem. Majd leülni, egyedül öltözködni, fésülködni, járni...vizsgálatok tucatja...a diagnózis: talán? autoimmun betegség...kapnom kell szteroidot. Talán!?? Nem fogadtam el a kezelést, biztosan tudtam, hogy nem ez a gond, a "talán" sem győzött meg róla.
Igyekeztem túlélni a napokat és főleg az éjszakákat. Ugyanis alvás közben rendszeresen elzáródott a légutam, arra ébredtem, hogy nem tudok levegőt venni. Az első alkalom nagyon ijesztő volt, de van bennünk valami ősi túlélő ösztön, ami tudja, hogy ilyenkor mi a dolgunk. Én minden tudatosság nélkül ültem fel, hajoltam előre, és a maradék tüdőmben levő levegő kellett ahhoz, hogy azt a hirtelen megfeszített rekeszizmommal kipréselve megnyissam az elzáródást. Az így létrejött légrésen át tudtam óvatosan (de csak felületesen) lélegezni. Akár négyszer-ötször éjszakánként. Ez működött egészen addig, amíg egyszer mégsem. Ültem az ágy szélén és nem kaptam levegőt. Belémhasított, hogy meg fogok halni. Már szédültem, amikor történt valami. A szívem őrülten dobogott, jeges félelem cikázott bennem, adrenalin száguldott az ereimben, felpattantam és haláltusát vívva elkezdtem hörögni. Levegőhöz jutottam, de a halálfélelem megmaradt, és kétségbeesetten kapkodtam levegő után. A mentőállomás megtagadta, hogy kocsit küldjön, az ügyeletre irányítottak minket. Mikor az orvos meghallotta a telefonban a háttérzajokat, amiket produkáltam, száguldott hozzánk. Két órát volt velem, mire le tudta vinni a pulzusomat és a vérnyomásomat egy már tűrhető tartományba. Ez volt életem első pánikrohama, aminél szörnyűbbet addig még nem éltem át. Megmentette az életem, de olyan félelmet kaptam helyette, amit senki nem érdemel meg. Másnap fölhívtuk a kórházat, hogy azonnali műtétet szeretnék, mert még egy ilyet nem élek túl. A professzor akkor már beteg volt, ő nem vállalta, de az egyik tanítványa igen. Fölutaztam Budapestre, januárban megműtöttek.
A műtét nem egészen úgy történt, mint tervezték, komplikációk léptek fel, az egy óra helyett három órás lett. Túlaltattak, órákig nem tértem magamhoz, majd órákig nem bírtam jelezni nekik, hogy valami baj van, mert száguld a szívem. Amikor lett annyi erőm, hogy szóljak, volt nagy futkosás. A vérnyomásom 200/140 volt (amúgy 110/70-nel élek), a pulzusomat a 180-ig kalibrált gép nem tudta megmérni, tehát felette. Vizsgálatok...minden normális, a diagnózis műtéti stressz, a gyógyszer rá Xanax, napi 3×0,5 mg. (Én közben megtudtam, hogy Augmentint kapok hatalmas adagban, és jeleztem, hogy szerintem attól vagyok rosszul, mert még a normál adagot sem bírom, megemeli a vérnyomásom, de azt mondták, hogy kizárt.) Soha nem szedtem nyugtatót, nekem ez lórúgásnyi adag volt, pláne úgy, hogy minden gyógyszernek csak a harmadát, negyedét szedem másokhoz képest, mert nálam már annyi is hat. Letelt a tíz nap, leállították az antibiotikumot, és csodák csodája, a vérnyomásom, pulzusom újból normális lett. Akkor rávezették a kartonomra, hogy nem kaphatok többet Augmentint. 
A nyugtatóra visszatérve, még annyit szeretnék mondani, hogy olyan szinten kiütött, hogy három napig magamnál sem voltam. Illetve ez nem igaz, mert mindent hallottam, mindent felfogtam, ami történt körülöttem, járt az agyam, de a szemem nem bírtam kinyitni, a kezem nem tudtam megemelni. 
Két nénivel voltam egy szobában. Helyesek voltak. Azzal kezdték, hogy nagyon sajnáltak engem. ...Milyen fiatal...és milyen beteg....már magánál sincs....a szomszédom is így halt meg....az én sógornőm is pár nap alatt ment el....a szomszéd falu plébánosa is egyik nap még élt, másnap már nem....Én pedig három napon keresztül azt hallgattam, hogy ki, miben, hogyan és hányszor halt meg. Mit nekünk globális felmelegedés meg túlnépesedés, bízzuk a két nénire, és egy hét alatt kihal az emberiség, mindenkit temetnek. Engem nem sikerült, feléledtem. 
Kaptam levegőt, nem sípoltam, a szervezetem tobzódott az oxigénben, az izmaim újból működni kezdtek. Nem autoimmun betegségem volt, "csak" oxigénhiányom. Valamit visszakaptam az életemből, de rengeteg megkötéssel járt. Nem fázhattam meg, mert olyankor a légút akár 3 mm-t is szűkülhet. Nekem akkor volt 2,5 mm. Annak nem nagyon kéne még 3 mm-t szűkülnie. Amikor mégis megfáztam, kórházban kellett töltenem azt az időt, antibiotikum, szteroid, és a légcsőmetszés esetleges szükségessége miatt. Nem ehettem hideget, forrót, édeset, fűszereset, erőset..., nem tartózkodhattam légkondis helységben, nem kerülhettem vegyszerek közelébe, nem lélegezhettem be poros levegőt, nem terhelhettem magam fizikailag, nem utazhattam tömegközlekedéssel, nem volt ajánlott emberek közé mennem...de kaptam levegőt.
Úgy engedtek haza, hogy a Xanaxot fokozatosan hagyjam el. Másnap már csak a felét vettem be, három nap múlva a negyedét, és egy hét alatt teljesen elhagytam. Akkor lettem pánikbeteg. Több, mint két évet vett el az életemből. Folyamatos félelmek, szorongások, rettegések, napi szintű rohamok kísérték. A műtét előtti roham a szervezetem életmentő reakciója volt. Az összes többiért a Xanax a felelős. A pszithiáterem azt mondta, hogy minimum fél évig kellett volna tartania a leszokásnak róla, mert az ilyen hirtelen megvonás tartós pánikbetegséget okozhat. Honnan kellett volna tudnom? Mondjuk az se semmi, hogy a pánik elleni gyógyszer pánikbeteggé tesz. 
(folyt.köv.)

 
 
255 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás
Hozzászólások
Heltai Zsuzsa Ez nagyon kemény  néhány történetben magamra ismerek, nem részletezem, de kíváncsian és érdeklődve várom a folytatást. Annyira jó, hogy megtaláltad a kiutat 
 
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve
Mónika Bitai Nagyon várom a folytatást...
 
Kezelés
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
VálaszÜzenet1 éve

Az én történetem (második rész)

on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

16 évesen műtöttek először. Göböket találtak a pajzsmirigyemben, és ugyan nem voltak rosszindulatúak, de azt mondták, hogy nem is kellene megvárni, amíg azok lesznek. Anyu akkor Nyíregyháza sztársebészét fogadta meg, aki úgy elvágta a nyakam, hogy a jobb fülemtől a bal kulccsontomig volt a heg, és a nyakizmaim is megsérültek. Nevet úgysem mondok, de annyit igen, hogy teljes részegen jött be a főorvos úr a műtétre. Soha többet nem láttam, a kontrollokat is más orvosok csinálták. Ő meg nagy karriert futott be....
Nagyon sokáig tartott, mire felépültem. Amikor 30 éves koromban újból meg kellett ismételni ezt a műtétet, rettentően féltem tőle. Műtét után, amikor felébredtem, már egyedül mentem ki pisilni. Ég és föld volt a különbség a két műtét közt. 
Kilenc éve közölték, hogy teljes pajzsmirigyeltávolításra van szükségem. Egy orvos sem akarta vállalni a műtétet. A hegesedések miatt már nagy volt a kockázat. Végül kapcsolatok révén egy vidéki nagyváros pazarul berendezett klinikájának igen jó nevű professzora megműtött. A hely pazar volt, az orvosok és a nővérek a helyzet magaslatán mind emberileg és szakmailag is, de ez is kevés volt. A műtét ugyan sikerült...de a beteg meghalt...viszont sikerült újraéleszteni. A részleteket nem mondták, én meg nem kérdeztem. Vannak dolgok, amiket nem feltétlenül kell tudni, úgysem változtat semmin.
Napokig feküdtem intenzív osztályon gépekre kötve. Az egy dolog, hogy rémesen unalmas, főleg, hogy már az ágyműködtető panel sem tudott lekötni, minden funkcióját kitapasztaltam, de az éhség mindennél rosszabb volt. Nem arra gondolok, amikor jelzi a hasunk, hogy már ideje lenne enni, hanem egy kínzó, maró éhségre. Van az a pillanat, amikor már bármire képes lennél, hogy kajához juss. Bármire! Harmadik nap végre kaptam pár szem kekszet. Egy délelőttöm ráment, hogy egyet elmajszoljak, mert nem tudtam nyelni. Azért nagyon finom volt.  
Egyik éjjel élőben nézhettem a Vészhelyzetet, mert az intenzíven minden válaszfal üveg volt. Behoztak egy részeg bácsit, akit szíven szúrtak egy késsel, ott állt ki a mellkasából, de ez nem különösebben zavarta. Kedélyesen cseverészett mindenkivel, a személyzet meg nem értette, hogy miért él még. Kiderült, hogy a kés megcsúszott a szívburkon, és arrébb tolta az egészet, még meg sem karcolta. Isten tényleg szereti a gyerekeket és a részegeket! 
Végre visszavittek az osztályra. Levegőt csak nagy erőfeszítéssel kaptam, hangom alig volt, és kiderült, hogy allargiás vagyok a penicillinre, tele lettem kiütésekkel. Olyan furcsa hangokat adtam ki, hogy mindenkire frász hoztam.
Egyik nap vicces eset történt. Kora reggel megérkezett Határozott Asszonyság és Engedelmes Férje. A bácsi műtötték, de nem volt hely a férfi osztályon, azért került hozzánk átmenetileg. A reggeli gyógyszerkiosztásnál ő is megkapta a magáét, közte egy nagy adag keserűsót. A felesége azonnal ráparancsolt, hogy vegye be. A bácsi erőtlenül próbálkozott, hogy nem-e lehetne-e esetleg-e egy kis vízben feloldani, de a nő leteremtette, hogy ne vitatkozzon vele. A bácsi pedig keserves arcot vágva nyeldekelte a sót. Alig végzett, mikor jött a nővér egy másfél literes kancsóval, hogy föloldja neki. Majd kiesett a kancsó a kezéből, amikor megtudta, hogy már nincs mit föloldani. Sietve hagyta el a kórtermet, és szerintem nem véletlen, hogy fél perc múlva kínzó, elfojtott nevetés hallatszott a folyosóról, ami a nap folyamán még többször is felhangzott. Különösen műszakváltásnál.
Én közben küzdöttem a levegőért, amire azt mondták, hogy a komplikációk miatt fellépő ödéma okozza, idővel elmúlik. Hazaengedtek.
Egy hónap is eltelt, amikor panaszkodtam a körzeti orvosnak, hogy még mindig fulladok, és csak fekvésre vagyok képes, mert semmihez nincs erőm. Elküldött a gégészetre, ahol kétoldali hangszalag-, és gégebénulást állapítottak meg. Hívtam a profot, mondta, hogy az kizárt, utazzak le hozzájuk, a saját orvosaikkal szeretne megvizsgáltatni. Így is történt. A vizsgálat megerősítette az Egerben megállapított diagnózist. Egy mm-es volt a légrésem! Egy egészséges embernek 8-10 mm.
A pajzsmirigy műtétek legnagyobb kockázata, hogy elvághatják a hangszalagmozgató idegeket. Nálam sikerült mindkét oldalit. Azt tudni kell, hogy ezek az idegszálak a testünk olyan részei, amik mindenkinél máshol futnak. Nincs olyan, hogy tudják, hoppá itt az idegszál, vigyázzunk rá. Teszik a dolgukat, és reménykednek, hogy időben észreveszik. Mivel nekem már két műtét hegesedését is viselte ez a terület, még nehezebb volt a dolguk. Nem volt szerencsém.
A hangszalagbénulás nem azt jelenti, amire elsőként gondolnánk, hogy megnémul a beteg. Hangom volt, ugyan halk és rekedtes, viszont levegőt nem kaptam. Minden levegővételnél ezek az idegek gondoskodnak arról, hogy szétnyíljanak a hangszalagok, utat engedve az oxigénnek. Az enyéim összeesve gátolták a légzést. 
Azt mondták, hogy légcsőkanüllel levegőhöz tudnak juttatni, majd fél év múlva egy légréstágító műtétet végeznének, és ha szerencsém van, eltávolítható lesz a kanül. Összeomlottam. Úgy éreztem, hogy még túl fiatal vagyok ilyen kötöttségekkel. Abban maradtunk, hogy mindent elkövetek a következő hónapokban, hogy elősegítsem az idegek regenerálódását. 
(folyt.köv.)

 
 
413 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás

Az én történetem 1.rész

on . Beküldve: Történetem (blog)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív

Mindenki életében vannak nehéz időszakok, amikor meg is mérettetünk. Mindegy mekkora a baj, mindenkinek a sajátja a legnagyobb, és ez így is van rendjén. Feladatok, nehézségek, problémák, kihívások, csalódások, betegségek...megoldjuk, túléljük, felszámoljuk, földolgozzuk, leküzdjük és élünk tovább. Viszont vannak helyzetek, amikor úgy érezhetjük, hogy az élet erőnkön felül tesz próbára minket. Akkor derül ki, hogy mennyit is bírunk igazán. Sokkal, de sokkal többet, mint amennyit gondolnánk magunkról!
Szeretném megosztani veletek az én történetemet. Nem hétköznapi, időnként nyomasztó, néha vicces, és mindenképpen szokatlan. De nekem bizonyíték arra, hogy a lehetetlenre is képes vagy, ha van miért és kiért küzdened, ha nem adod fel, kapsz és elfogadsz segítséget, árad feléd a szeretet és a figyelem, ha mersz változtatni és a humort is az életed nélkülözhetetlen részévé teszed. Sokszor voltak olyan helyzetek, amikor a humornak köszönhettem azt, hogy nem omlottam össze. Amikor a szituációban megkeresve a komikumot, sikerült könnyebben venni egy akadályt. 
Viszont egy dolgot nagyon nem szeretnék, mégpedig sajnálatot kelteni. Mindig azt kértem mindenkitől, hogy ne sajnáljanak, mert az nem segítség nekem. Nagyon sok energiámat emésztette föl, hogy ne ússzak az önsajnálatban, és amikor megláttam valaki tekintetében a szomorúságot, a féltést, időnként a szánalmat, hiába volt minden igyekezetem, visszaestem a jajénszegény állapotba, az pedig nem visz előrébb. Akkor egy barátnőm azt mondta, hogy ő már rég megölte volna magát a helyemben. Ez nem épp az, amit szívesen hallasz. De ez is inspirált. Fölbosszantott. Mi az, hogy meg kéne halnom? Kikérem magamnak, hogy valaki ennyire kilátástalannak lássa a helyzetem, hogy kétségbe vonja az élethez való jogomat! Egy frászt!!! Majd én megmutatom!
Az viszont óriási energiát adott, amikor megdicsértek, hogy mennyit bírok, milyen ügyes vagyok hogy megcsináltam, méltatták a kitartásomat, biztattak. Az mindig megsokszorozta az erőmet, ami sikert hozott, az újabb lendületet adott a küzdelmemnek, ami egyre vitt a célom felé....és most itt vagyok. Egészségesen és boldogan. Vannak még korlátaim, de mindennél fontosabb, hogy emberhez méltóan tudjuk leélni az életünket, testi és lelki szenvedések nélkül, tudva azt, hogy mi mindent megtettünk magunkért. Így már sokkal könnyebb elfogadnunk azt, amin tényleg nem tudunk változtatni.
Ha kicsit hosszú és terjengős vagyok, az azért van, mert ezek a gondolatok egyben összegzések is részemről, életem ennek a szakaszának a lezárása, a nehézségek elengedése. Ezek már csak emlékek. Megváltoztattak, megváltozott tőlük a szemléletem, az értékrendem és a személyisegem is. Furcsa, de úgy érzem, most találtam önmagamra. Most tudom, ki vagyok, mire vagyok képes, mennyit érek. Jobb, többre, többet.... Ha most valaki azt kérdezné, hogy lenne-e erőm újból végigcsinálni, azt felelném, hogy nem. Ha azt is megkérdezné, hogyha visszamehetnék az időben, és lenne rá módom, hogy mindezt kikerüljem, megtenném? A válaszom arra is az lenne, hogy nem. Mert bár kegyetlen volt, de annyi pluszt is kaptam tőle, hogy innen, már a távolból szemlélve az egészet, megérte.
Megvolt a bevezetés, jöhet a tárgyalás. 

 
 
323 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás