Túl voltam a műtéten, hazaengedtek, vigyáznom kellett magamra, küzdöttem a pánikkal, és éltem az életem a magam korlátai közt. A pániknak egy külön fejezetet szeretnék szentelni a következő alkalommal, most a hangréstágítás vonalán folytatnám.
Rendszeres kontrollokra jártam, mindenki elégedett volt, egészen a féléves ellenőrzésig. A kivarrt hangszalagom elkezdett aktivitást mutatni. Ki kell engedni, mert átvághatja a kivarrás, nem maradhat így. Nem voltam túl boldog, veszélyben éreztem a viszonylagos biztonságomat. 
Befeküdtem műtétre. Egy 18 éves lány és az anyukája volt a szobatársam. A lánynak, Timinek 14 évesen leállt a légzése, de mire újraélesztették maradandó károsodásokat szenvedett. Nem tudott járni, nem is mozgott szinte, minden izma görcsben, fogni sem tudott, pelenkázták, nem tudott beszélni, csak valami nehezen érthető, artikulálatlan módon, nem volt rövid távú memóriája, és légcsőkanülje volt szegénynek. Én akkor nagyon rossz lelkiállapotban voltam, sokkolt Timi látványa, kérni akartam, hogy helyezzenek másik szobába, de végül nem tettem. Minden nyomorúsága ellenére az a lány maga volt a csoda, állandóan kacagott, de az anyja is. Nagyon megszeretem őket. :)
Másnap reggel volt a műtétem. Éjjel furcsát álmodtam. Nem is álom volt, mert a kórházi zajok is benne voltak, nem tudom...Megjelent álmomban nagyapa, aki akkor már vagy 25 éve halott volt. Vele volt nagymama is, aki meg akkor keresztapámékkal élt. Mindketten fiatalok voltak, fogták egymás kezét, és fehérben voltak. Körülöttük fehér, ködszerű oszlopok. Nagyapa állandóan azt mondogatta, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz, de már annyiszor, hogy kezdtem azért nyugtalan lenni. Mama csak annyit mondott, hogy ne féljek, ő már meghalt, és jó helyen van, csak miattam van még itt, hogy ne aggódjak érte. Majd felébredtem. Éjfél már elmúlt, nem sokat aludtam, alig vártam, hogy emberi idő legyen, hogy telefonálhassak. Reggel az volt az első dolgom, de megnyugtattak, hogy Mama jól van, kicsit sokat alszik, de aznap már reggelizett is, minden oké. Megcsinálták a műtétet, jól és problémamentesen sikerült, megnyugodtam. Mama aznap este, 95 évesen örökre elaludt. :( ♡
Műtét után feküdtem az ágyban, és éreztem, hogy Timi néz. Feléfordultam, és integettem neki egyet. Rögtön mosolygott, felélénkült, megkérdezte a nevem. Amúgy percenként megkérdezte. :) Beszélgetni kezdtünk, mint ahogy egy kisgyerekkel beszélgetsz. Egyszercsak óvatosan körbenézett, hogy hall-e minket valaki, és bizalmasan megkérdezte: "Te voltál már odaát?" Először nem is értettem, hogy mit kérdez. Mondtam hogy nem. Ezen nagyon meglepődött. Akkor még hozzátettem, hogy az is lehet, hogy csak nem emlékszem rá. Pedig tudtam, hogy a pajzsmirigy műtétnél újraélesztettek, de akkor valahogy ez kiesett. Timi felkacagott, és csak annyit mondott: "Igen, nem emlékszel, nem szoktunk emlékezni rá." Mondta, hogy ő már kétszer volt. Elkezdtem kérdezgetni a mennyországról. Ő pedig vagy válaszolt vagy befogta a száját, rázta a fejét, és azt mondogatta, hogy azt nem mondhatja el. Amikor bejött az anyja, kérdezte, hogy mi van, mert épp nevettünk. Mondtam, hogy beszélgetünk, és akkor tudatosodott bennem, hogy minden szavát értettem Timinek. Teljesen fellelkesülve mondtam Móninak, hogy javult Timi beszédkészsége. Móni csak mosolygott, rázta a fejét, és azt mondta: "Nem javult, te jártál már odaát, azok megértik amit mond." Onnantól Timivel volt köztünk valami furcsa kommunikáció. Volt, hogy olyan kérdésemre válaszolt, amit még föl sem tettem, és a mi saját köszönési formánk lett a kacsintás. Ezt nem felejtette el soha. :) Nem tudom mi lett velük. Egy párszor még találkoztunk, Móni meg is látogatott a következő műtétemnél, beszéltünk telefonon néhányszor, majd már nem értem el őket. 
Letelt az antibiotikum és a szteroid kúrám, hazaengedtek. Másnap este már nem kaptam levegőt. Hívtuk az orvost, azonnal menjünk Pestre, ne is csomagoljak, minden perc számít. Egy örökkévalóság volt az út. Egész úton előrehajoltam, és azt számolgattam melyik szakaszon nem állhat le az a minimális légzésem, hol van az, ahol nem ér időben oda a segítség az újraélesztéshez. A kórház portájától már nem tudtam fölmenni az osztályra. Az orvosom pont úgy volt előtte ügyeletes, hogy reggelnél korábban nem műthetett. Szerettem volna, ha ő csinálja meg a kivarrást. Egész éjjel ülnöm kellett, oxigénre kapcsoltak és teljes készültségben voltak, ha nem lehet várni, azonnal műtenek. Másnap reggel megcsinálták a hangréstágítást, újból 2,5 mm-en kaptam levegőt, és ez az állapot évekig fenn is állt. Sajnos az aktivitást mutató oldal, csak időszakonként, és nagyon rövid ideig működik. Mint pont akkor, amikor a kontroll volt. De ezt ők akkor még nem tudhatták. 
(folyt.köv.).