köszöntés
A magassarkú és a zongoraverseny
Már középiskolás voltam, amikor az énekkarvezetőnk kitalálta, hogy benevez egy területi versenyre. Én a zongorakategóriában indultam egy Chopin darabbal.
Soha előtte nem mérettettem meg magam. Két okból sem. Az egyik az volt, hogy nem tudok jól zongorázni. Eljátszom, laikusnak még élvezhető is, de pontosan tudtam mindig, hogy hol rontom el, hogyan kéne jól játszani, részleteiben sikerül is, de összességében végtelenül amatőr vagyok.
A másik ok az volt, hogy én rémesen izgulós voltam. Nem szerettem szerepelni, zavart, ha figyeltek rám. Csapatban más volt, ott megoszlik a figyelem, de szólóban egy kisebb fajta halál volt számomra a szereplés. De Csilla néni nagyon szerette volna. Mondta, hogy elkísér, jó buli lesz, én meg beadtam a derekamat.
Nagyon sokat gyakoroltam, és nagyon izgultam.
A verseny előtti estén szedtük össze, hogy mit kell vinnem magammal, akkor hangzott el a felsorolásban, hogy magassarkú cipő. Micsoda?!? Még soha nem volt rajtam olyan, nincs is. Márpedig az kell, kérjek anyukámtól. Az jó, mert anyunak 39-es lába van, nekem meg cipője válogatja, vagy 37-es vagy 38-as. Nem baj, majd csak ott veszem fel. Hát jó......
Ugyan magam sem hittem el, de még fokozható volt a parám. Másnap mire rám került a sor, egész testemben reszkettem.
Kimentem a színpadra, a lábaim remegtek, azt hittem kifordul a bokám. Alig vártam, hogy elérjem a zongoraszéket. Be se állítottam, jó volt úgy, végre ültem. Vittem a kottát is, de csak felraktam a tartóra, kívülről tudtam a darabot.
Sokan voltak, a zsűriben egy ismerős arcot láttam csak, egy zongoratanárt a zeneiskolából.
Nekikészültem a darabnak. Kerestem a pedált, és akkor ült rám a döbbenet. Ahogy felemeltem a lábfejemet, úgy járt a lábam a cipőm magassarkán, mint egy hiperaktív metronóm. Vagy mint aki sarokkal akarja elnyomni a cigicsikket jó tempósan. Pont úgy nézhettem ki, mint aki nem tudja melyik pedált válassza, és sűrűn vacilál.
Kész voltam!
^
Elkezdtem a darabot játszani, három oldalnyi hangjegyet. A lábam erővel próbáltam feszíteni, hogy el ne veszítsem alóla a pedált. Kis túlzással az életemért küzdöttem. Nem is figyeltem rá mit játszok, az ujjaimban volt a darab, ment magától.
Már majdnem az első oldal végén jártam, már csak két hang volt, amikor lecsúszott a lábam a pedálról, és az utolsó előttit melléütöttem. Megpróbáltam javítani, de nem ment. Mindent elfelejtettem. Ültem a zongora előtt, ujjaim a billentyűkön, és dermedt csend vett körül.
Nem tudom mennyi idő telt el akkor, én a megsemmisülést vártam. Elillanni, eltűnni, nem létezni....majd lassan kinyitottam a kottát, lapoztam a második oldalra, és eljátszottam a maradékot. Már semmi nem érdekelt. Nem remegett se kezem, se lábam, már semmi tétje nem volt az egésznek. Befejeztem, felálltam, megtapsoltak, kivonultam. Kértem, hogy utazzunk haza.
Pár nap múlva jött egy üzenet, hogy kaptam oklevelet, menjek be a hivatalba.
Amikor a kezembe nyomták, visszaadtam, hogy ez nem az enyém. Kérdezték, hogy nem így hívnak? Akkor néztem csak a nevet, addig csak azt láttam, hogy harmadik helyezett. ?!? Én???
Igen, én.
Csilla néni beszélt később az egyik zsűritaggal, aki azt mondta, hogy ha kijavítom a hibámat, és nem lépek túl rajta, megnyerhettem volna. Én!?! A kezdeti merevség után könnyedén, lendületesen, szenvedélyesen játszottam a darabot, elvarázsoltam őket. Én! Ilyen csak a mesében van... 
...és akkora mázlim volt, mert csak a két első ment az országos versenyre.
Egyszer játszottam jól életemben, egy magassarkú cipőnek köszönhetően. Ha nem csúszik le a lábam a pedálról, akkor végigküzdöttem volna magam a darabon, és nem eljátszottam volna.
Azt mondják a tapasztaltak, hogy a csúcson kell abbahagyni. Soha többet nem játszottam versenyen. Akkor egyszer, és utoljára.
