Végre vége volt a napnak, lefeküdhettünk aludni.
Én olyan vagyok, ahogy lefekszem este, úgy ébredek reggel, ha ideálisak az alvás körülményei. A férjem hosszú percekig keresi a helyét. 
Itt említeném meg a közös matrac hátrányait. Én már békésen feküdnék, de ő még mindig forgolódik, és minden mozdulatánál én ugrálok. Ha nagyon belelendült, időm sem volt visszaérkezni, mert már újból dobott fel a rugózás. Ilyen lehet levitálni.

Aznap este különösen nem találta a helyét. Amikor már nagyon untam, hogy folyamatos mozgásban vagyok, kérdeztem tőle, hogy miért nem alszik. Nem számítottam a válaszára:
- Ha becsukom a szemem, pulykát látok....
Én úgy elkezdtem nevetni, hogy abba sem tudtam hagyni.
- Ráadásul piszok nagy... egyre nagyobb... 
Nehéz úgy elaludni, hogy folyamatosan feltör belőled a nevetés, de csak lehiggadtak a kedélyek, mire azt hallom, úgy tíz perc után, hogy:
- ...és milyen tokos...

Kezdődött elölről a vihogás, akkor már mindketten felváltva műveltük.
Hosszú idő után végre elaludt a férjem, mert ha megvan a helye, képes egy percen belül aludni. Én van, hogy egy órán át is gondolkozom még. Én is lebegtem már az ébrenlét és az álom határán, amit nagyon szeretek, jóleső érzés, amikor is valami furcsát és fájdalmasat érzek... majd ismét... és ismét.
Fordulok felé, hogy mi baja van. Értetlenül néz rám, látszott, hogy álmából ébresztettem.

Kiderült, hogy pulykával álmodott, egy nagyon tokos pulykával... és nekiállt tisztítani... csak közben meg engem csipkedett. Még benne volt az ujjaiban a ritmus, én meg kéznél voltam.

Nem sokat aludtunk azon az éjjel. Az, hogy folyamatosan, felváltva tört föl belőlünk a nevetés, az alap volt. De amiatt is aggódtam egy kicsit, hogy bár egy nőnél az epilálás életünk szerves része, és jól jön a segítség, de mi van, ha reggelre nem lesz szemöldököm sem.