Álmomban egy hangulatos kisvárosban jártam. Kellemes, meleg nyári nap volt. Az utcán sétáltam a dísztégla burkolatú házak közt. Mindenhol rendezett előkertek, kovácsoltvas kapuk, jólöltözött emberek, olyan békebeli hangulat. 
A levegőt enyhe virágillat töltötte be. Szélcsend volt, csak néha érintette meg az arcom egy szellőfátyol. Csak bolyongtam céltalanul, élveztem a hely varázsát.
Kezdett melegem lenni. Akkor pillantottam meg az utca végén egy parkot. Arra vettem az irányt.

Egy hatalmas kőkerítés elé érkeztem, ami látszólag körbevette az egész parkot. A bejárat faragott boltíve alatt hívogatóan tárultak ki az indás, virágmintás kovácsoltvas kapu patinásan kopott szárnyai.
Amikor beléptem a parkba, a levegő kellemes hűvössége volt az, ami először föltűnt. A nap sugarai ide már nem tűztek be, csak a levelek közt átbújva vibrálóan táncoló fényszikrákkal permeteztek be mindent. 
Hosszú, széles macskaköves út volt előttem végeláthatatlanul. Kétoldalán lankás emelkedő. Mindenhol robosztus, öreg fák hosszan kinyúló karjai vontak összefüggő védőkupolát az egész parkra. A talajt üde zöld pázsit takarta. Szinte hívogatott, hogy mezítláb sétáljak, érezve a fűszálak hűvös, selymes cirógatását. 
Nagyon sok szobrot láttam. Régi, mohás, talpazatokon álló alakzatok voltak. Kecses női alakok, pufók angyalkák, lábuknál galambok, virágok.
A város nyüzsgésének tompa zajait felváltotta a madárcsivitelés és a levélsusogás. Vidám emberi hangok kúsztak a levegőben, gyerekek gyöngyöző kacagása, nők felszabadult csacsogása, robosztus férfihangok harsány nevetése. 
Hirtelen sokan lettek körülöttem. Bódékat láttam. Olyanok voltak, mint egy pici, régi vasúti kocsi. Némelyiknek még kereke is volt. Az oldalaik piros, zöld és sárgára voltak festve. Az egyikben kürtőskalácsot, a másikban vattacukrot, a harmadikban sült kolbászt friss kenyérrel és savanyúuborkával lehetett kapni. De árultak mézeskalácsot, színes gyöngyöket, csecsebecséket, mindent, amit csak egy vásári hangulat megkíván. 
Kicsit arrébb körhinta, célbadobó, óriáskerék várta a szórakozni vágyókat. Minden színpompás és magával ragadóan vidám volt. Szinte én is ujjongtam, lubickoltam a boldogságban.

Hirtelen magányra vágytam, letértem az útról. A szobrok közt bolyongva valami végtelen nyugalom szállt meg. Figyeltem a kőszobrok finom metszésű arcvonalait, az angyalkák rakoncátlanra faragott hajfürtjeit. A kezemet végighúztam a talpazatok mohás felületén. Szivacsosan puha érzés volt. Hűvös, bársonyos, itt-ott még a moha is fellazult, és foltosan pergett le a kőlapokról.

Megláttam valamit, egy kőbe vésett feliratot a lehulló moha alatt. Majd mégegyet. Futkostam mindenfelé, és kapkodva dörzsöltem le a kövekre nőtt zöld palástot. Villámcsapás erejével ért a felismerés. Váratlanul, mégis természetes meglepetésként. Már azt is megértettem, miért látok szinte mindenki kezében virágokat:
Ezek nem csak szobrok voltak, hanem síremlékek is!
Egy temetőben voltam! Egy különleges, nem szokványos temetőben. 
Síremlékek és vásári bódék, sírcsokrok és csillogó gyöngynyakláncok, könnycseppek és önfeledt kacagások, elmúlás és pezsgő élet.... 
Teljes paradoxon volt a kép, mégis úgy éreztem, hogy ez a helyes. A valóság és a csoda egysége, a halál és az élet körforgása, a szomorúság és boldogság elegye.
Éreztem, hogy most valami nagy felismerést élek át, most fogom megtudni, megérteni....

Ekkor felébredtem. Izgatott, boldog, feldobott, szomorú és ijedt voltam.
A szívem a torkomban dobogott, és éreztem ahogy zubog a vér az ereimben. Boldog voltam, mert olyan álmom volt, amit tisztán átélhettem minden apróságával. Ritkán adatik meg ilyen. Feldobott, mert ez a furcsa hangulatú hely teljesen lélekemelő volt számomra. Szomorú, mert rájöttem, hogy ez csak egy álom volt, és vége lett mielőtt rájöhettem volna valamire. Ijedt, pedig attól voltam, hogy tudtam, el fogom veszíteni ezt az emléket. A képek megmaradnak, most, hogy leírtam, már biztosan, de az érzés, hogy én is részese vagyok, átélem, minden porcikámmal érzekelem, el fog szállni...
Már csak mesélni tudok róla.