köszöntés
Farsang
Ez a történet még akkor született, amikor még gyermekünk a farsang lázában égett. Harmadikos vagy negyedikes lehetett általános iskolában.
Abban az évben azzal állt elém, hogy boszorkány szeretne lenni. Nem a bűbájos fajtából, hanem igazi, ronda, bibircsókos gonosz boszi. Tetszett a kihívás, oldjuk meg.
Ötleteltünk, megcsináltuk, farsang előtti este főpróba. Nagyon tuti volt, egyetlen gond merült csak fel, nem is az apróbb fajtából, a seprűt elfelejtettük.
Volt ugyan otthon egy műanyag teraszseprésre, meg egy lombseprű is, de azért ennyire ne legyünk reformisták. Megígértem, hogy másnapra szerzek egyet.
Reggel gyermekünk izgult, de el ne felejtsem... és időben menjek... de a seprűvel... biztos, hogy időben odaérek?....
Mindenre megesküdtem, hitt nekem, nem is kellett csalódnia bennem.
Beszereztem a lehetőségekhez mért ideális seprűt, egy jó nagyot a cirok fajtából. Jobb lett volna egy vesszőseprű, de abból manapság találni nem egyszerű, pláne mutatósat.
Bőven időben odaértem a sulihoz, csak azzal nem számoltam, hogy a parkolás nem lesz egyszerű. Amúgy sem felhőtlen a viszonyom a parkolással... kell a hely nekem.
Amúgy szent meggyőződésem, hogy a férfiaknak van egy titkos fegyverük. Biztos, hogy birtokukban van a tértágítás képessége, mert olyan helyekre képesek beállni, ahova szemlátomást nyilvánvaló, hogy nem fér be az autó. Kivéve nekik.
Szóval nagy nehezen leparkoltam, sietek be a suliba. Az ajtóban pont összefutottam Eni osztálytársának az anyukájával, aki mondta, hogy igyekezzek.
- Siess, mert Eni már nagyon vár!
- Ne is mondd! Egyszerűen lehetetlen parkolni.
Erre ő végignézett rajtam, amint kicsit ziláltan, seprűt szorongatva a kezemben állok vele szemben, és csak annyit mondott:
- Tényleg? Azt hittem autóval jöttél...
Kinézte belőlem!