Költözések közepette...

on . Beküldve: Családi történetek

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

Ismét aktuális a gondolat: a nehézségek arra valók, hogy legyőzzük a derűlátásunkat.
Nem egész egy év alatt most költözöm a harmadik albérletbe. Én ezt hogy unom!
Azt tudtam, hogy csak rövid időre kapom meg az előző kettőt, és nagyon kedvező feltételekkel, ezért is mentem bele, attól még nagyon unom.

Régóta visszatérő rémálmom, hogy össze kell csomagolnom, mert azonnal el kell hagynunk a lakást, ahol élünk. A megálmodott helyzetem azzal sincs megkönnyítve, hogy ugyanonnan kelljen elmenni. Nem, minden egyes alkalommal más helyszín, más cuccok, nem tudom hasznosítani az előző álmokban szerzett tapasztalataimat. 
Viszont az érdekes, ahogy számomra teljesen ismeretlen tárgyak közt kutatok, amik állítólag az enyémek. Szerintem ilyenkor mindig a romantikus énem álmodik, mert csudajó dolgaim vannak. Találtam már egy gyönyörű, álló utazókoffert, aprómintás belső kárpittal, tele fakkokkal, fiókokkal, mindben izgalmas dolgok, gyöngysorok, csipkés csodák, csecsebecsék, de volt sok-sok régi kéziratom, fényképem, könyvem, legyező-, és porcelángyűjteményem, szebbnél szebb ásványaim... nekem meg nincs időm átnézni, válogatni, mert kapkodok, sietek, máris indulnunk kell. Az enyémek, de nem tudom, hogy mik. Látom, hogy kincsek, felbecsülhetetlen emlékek, amiket épp hogy megkaptam, máris meg kell válnom tőlük. Kész rémálom.

Egyetlen ilyen "menni kell" álmom volt csak, amikor nem csomagoltam. Egy emeletesház sokadik szintjén laktunk. Kicsit alacsony belmagasságú, de tágas lakás volt, az egyik oldalán végig ablakokkal, tökéletes panorámát biztosítva egy kissé unalmasnak tűnő, de hangulatos nagyvárosra. Ahogy elnéztem a messzeségbe, a horizont szélén hirtelen megjelent egy szikrázó pirosas gömb, ami lassan, de biztosan egyre nagyobb részt követelt magának a látótérből. A gömb csak nőtt, és egyre élénkebb narancssárgás fénnyel borított be mindent. Rémisztő csend volt, még az alap fülzúgást sem lehetett hallani. Totális süket csönd. 
Mi lassan felálltunk, és elindultunk, egy szót sem szólva, csak megfogtuk egymás kezét. Mentünk, hogy hova, azt nem tudom, de mások is jöttek. Senki nem beszélt, nem szaladt, nyugodt volt minden ember, szinte büszkén vonultunk. Csak az arcok.... azok rémisztőek voltak. Nem ijedtség, félelem, vagy rettegés tükröződött rajtuk, hanem beletörődés, jöjjön aminek jönnie kell, és mi emelt fővel várjuk.
Egyszer sírtam álmomból ébredve...

Na jó, most azért nem ennyire tragikus a helyzet, jó esélyeim vannak rá, hogy túlélem ezt a költözést, csak haladnék végre a csomagolással, hogy legyen mit túlélnem. Rémesen lassan megy. 
Azt mondják a jó munkához idő kell. Nos, figyelembe véve az eddig ráfordított és a még várható ráfordítandó időt, a minőséggel nem lesz gond. 
Azt is mondják, hogy a lehetetlenhez végtelen idő kell, de szerintem ahhoz, hogy befejezzem a csomagolást, attól is kicsit több...
Azt hiszem abban reménykedem, hogy most is csak álmodom, és mindjárt felébredek...

#ésmégablakotsempucoltam!

 
 
409 embert ért el.
 
 
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
Hozzászólás