Esik az eső. Szürke, borongós, bánatos nem csak az idő, hanem a kedvem is. Az esőcseppek álmosítóan monoton kopogását hallgatva, az elmém a múlt vidám emlékeibe menekül.

Gyerek vagyok, és falun nyaralok az unokatestvéreimmel. Meleg, békésen nyugodt nyári nap van. Olyan, amikor még az idő is lassabban telik, a madarak is lustán pihennek valahol az árnyas rejtekeikben, a szél sem borzolja a fűszálakat és a fák leveleit. Csend van és nyugalom, csak a templom harangjának a zúgása töri meg időnként a tájat beborító csendet.

Pont alkalmas az idő arra, hogy felfedezzük a környéket. Nénjétől indulunk. Az óriási kerten végigmenve a vasúti síneken egyensúlyozva kimegyünk a töltéshez. 
Ilyenkor nyár derekán túlzásnak tűnik folyónak nevezni azt a vizet, ami közte csordogál. Még a meder alja is kilátszik a sekélyebb részeken. Rengeteg a szúnyog és a béka a víz mentén, és biztonságos távolságban gólyákat is láthatunk leszállni, amint a napi élelemszerző körútjukat teszik. 
Mi inkább a töltés rét felöli oldalán maradunk. Rengeteg az apró fehér és halványkék pillangó. De még tőlük is szebb az óriási szitakötők repkedő tánca, a napsugarak szikrázása a szárnyaikon. A zöld, a kék és a lila tündöklő árnyalatai kápráztatják el a szemünket. Órákra bele lehet feledkezni a látványukba. 
A poros földúton a forró levegőben gázolva a rét azon pontját célozzuk meg, ahol a legtöbb virág nyílik. Minden magára valamit is adó lánykának kell, hogy legyen virágkoszorú a fején. Széppé, különlegessé tesz. Ez azok közé tartozik, amik kötelező jelleggel válnak az életünk részévé. Mint a cseresznye a fülünkre aggatva, vagy a kukorica babák, a papsajt csemegézése, a télikonyha gyerekkuckóvá alakítása nyárra, a cukros vizes kenyér, vagy akár a csalán aprítása és kukoricadarával való összekeverése, aminél fennségesebb illat kevés létezik, és a kacsák nagyon szeretik.

Az emlékképeim két olyan dolgot vetítenek még elém, amivel manapság már nem, vagy csak ritkán találkozok. Az egyik a szénakazlak magasba tornyozott kupaca, a másik pedig a lapulevelek terebélyes térfoglalása.

Miután fejünkre kerül a virágkoszorú, vidám kergetőzésbe kezdünk a vakondtúrások között. Találunk egy picike vízfolyást is, ami átszeli a rétet. Talán, ha tíz centi széles lehet az egész. Annyira megbújik a növényzet között, hogy csak akkor veszed észre, amikor már beleléptél. 
Úgy tűnik, mintha élénkülne a levegő, a madarak is előkerülnek, és belehasít a levegőbe a kis nyomtávú vonat éles füttye is. Szaladunk a sínek felé és vad integetésbe kezdünk. Örömmel tölt el minket a visszaintegető kezek látványa. Amíg látjuk a vonatot, addig lengetjük a kezeinket.

Aztán hirtelen a semmiből elkezd esni az eső. Egy pillanattal előtte még azt sem vettük észre, hogy van felhő az égen. Igazi nyári meleg esővel permetez minket az ég. Mi pedig csak pörgünk, és kacagva adjuk át magunkat a vízcseppek simogatásának. Mennyivel másabb az az eső, mint a mostani. Az élettel tölt fel, ez az elmúlásra emlékeztet.

Bőrig ázva érünk haza Nénjéhez, megállíthatatlanul nevetve, versenyt futva az esővel. A pokrócok alatt kucorogva, forró kakaót szürcsölve már azon törjük a fejünket, hogy mi lesz a legközelebbi kalandunk. Mert minden nap új élményt tartogatott számunkra. Egyszerű, de felejthetetlen élményeket, hangulatot.

Az esőcseppek álmosítóan monoton kopogását ritmusos, vidám pattogás váltja föl. Én legalább is már így érzem...