köszöntés
Szomorú történet
A helyszín Budapest egyik nem túl zsúfolt aluljárója napjainkban.
Amikor sietünk valahova, érzékeljük a környezetünket, de a gondolataink lefoglalnak. Szinte csak a szokatlan dolgok képesek felkelteni az érdeklődésünket. Egy hajléktalan ember látványa sajnos manapság már egyáltalán nem számít ritkaságnak, sokszor elmegyünk mellettük anélkül, hogy észrevennénk.
Amikor gyerek voltam, egyetlen koldust ismertem Nyíregyházán. Nem voltak lábai, mindig egy kocsma mellett ült, és kéregetett. Amikor összegyűlt valamennyi pénze, ment és elitta. Mindenki tudta mire kell a pénz, mégis adtak neki az emberek. Talán neki volt hova hazamennie, ma már nagyon sokaknak nincs olyan hely, amit otthonnak hívhatnának.
Úgy viszont már felfigyelünk egy hajléktalanra, ha közben látjuk, hogy három suhanc kölyök szórakozik rajta, mert viccesnek találják az öregember nyomorúságát. Talán három méterre sem állnak tőle, és harsányan röhögnek. A férfi próbál nem tudomást venni róluk, rendezgeti szánalmas vagyonát. Elővesz egy zacskót, amiben száraz kenyérvég, vagy talán fél zsömle van. Bontogatja, s lehet, hogy mégis zavarban van, mert a sercli kigurul a nejlonból, egyenesen a fiúk felé, és megáll köztük félúton.
Az öreg picit megemelkedik ültéből, hogy utánanyúljon, de az egyik srác megelőzi. Lendületesen lép felé, s mielőtt átjárna a "mégis rendes srácok" érzés, rátapos a kenyérre. Majd mindhárman nagyokat röhögve, időnként visszatekintve elrohannak. A hajléktalan fölveszi a szétlapított kenyérvéget, visszateszi a zacskóba, és magafelé sepri a morzsákat. Lehet, hogy ennyi az egész napi ennivalója.
Alig néhány ember a tanúja az esetnek. Érződik mindenkin a zavarodottság, tétova lépések, esetlen mozdulatok, kutató kezek a táskákban, zsebekben. Aki elmegy mellette, mindenki a kopott konzervdoboz fölé hajol. De egyszer sem koppan a fém doboz, hangtalanul nyeli el a papírpénzeket. Az öregember szelíd mosollyal és egy hálás bólintással viszonozza az adományokat. Egy szó sem hangzik el.
Mondhatnánk, hogy a három agyatlan suhanc jót tett vele, hiszen ennyi pénz máskor biztosan nem kapott volna. De az nem látszik, hogy milyen lelki sebet okoz egy ilyen megaláztatás. Vajon hányszor sebezték már meg így, mennyit bír el egy lélek?
Sokuk önhibájukon kívül kerültek ilyen helyzetbe, vannak, akik tehetnek róla. Egész életünkben követünk el hibákat. Ha szerencsénk van megússzuk, ha nincs, akkor megpróbáljuk helyrehozni, megjavítani, de mindenképpen megfizetünk érte. Ha ő követett is el hibát, már fizetett érte, most is fizet, és valószínű, hogy élete végéig fizetni fog. Nincs szüksége rá, hogy még meg is alázzák, mert a pénz sem gyógyítja a sebeket.
Soha nem szeretném megismerni azok lelkivilágát, akik képesek belerúgni egy földönfekvő emberbe. Szánalmasan nyomorult lehet. Most is mi szégyelltük magunkat helyettük.
Csöndes aluljáró, siető emberek, kavargó gondolatok. Minden olyan szomorú...