Pont ma két éve...
"Kilenc hét. Már ennyi telt el reményteli várakozással. Azt hiszem elég jól viseltem az eddigi megpróbáltatásokat, kellő erővel és kitartással vettem az akadályokat. Érdekes, hogy éles helyzetben akár a sokszorosát is kibírjuk annak, mint amit különben feltételezünk magunkról.
Senki nem tökéletes, és én is tartok attól a naptól, amikor ez kiderül rólam is. 
De félre a viccel, nekem is vannak rossz napjaim. Nem vagyok tökéletes, szerencsére, mert annak lenni nagyon fárasztó. Bátran bevallom, hogy az idők folyamán már háromszor is előfordult, hogy elfelejtettem enni adni a gyereknek. Mentségemre szóljon, hogy a kutyának csak kétszer. 
Édes volt a kis ovis copfos lányom, amikor egyik alkalommal megállt előttem, és teljes kétségbeeséssel feltette a kérdést:- Hát én már soha nem kapok enni? 
Amikor tökéletességre törekszel, sorra érnek a kudarcélmények. Ha viszont hibázol, elfogadod, tanulsz belőle és kijavítod, az hatalmas sikerélménnyel ajándékoz meg. Merjünk tökéletlenek lenni. Én most nagyon merek. A pozitív és a negatív énem vív bennem csatát. Az a sziporka jut eszembe, amikor a negatív én azt mondja:- Hát ennél már nem is lehetne rosszabb!, mire a pozitív vígasztalja:- Dehogy nem!!! Na, én most így vagyok.
Nagyon sokáig voltam erős és bizakodó, jár nekem az, hogy most lázadjak. Jogom van hisztisnek, magamba fordulónak lenni, jogom van sírni, feltenni a kérdést, hogy miért pont én?, és mindenek előtt jogom van dühösnek lenni. És én most élek is ezen jogaimmal, mert túl sok feszültség és félelem gyűlt már fel bennem az elmúlt hónapokban. Muszáj levezetnem valahogy, mert különben csak tetézem a bajt. Amúgy a félelem a legrosszabb. Még a fájdalomtól is sokkal inkább az. Nem tudok mit kezdeni azzal a jeges rémülettel, ami kúszik fel a gerincemen, rám telepszik, beborít és fojtogat. Tényleg ez a legrosszabb.
Miután hagytam, hogy leterítsen a letargia a hétvégén, és közben fürödtem az önsajnálatban, valamint kikészítettem a szeretteimet, akik hősiesen helyt álltak, amit szívből köszönök, megszabadultam rengeteg feszültségtől.
Ma reggel már megint tudtam sírás nélkül ébredni, és újból felvenni a kesztyűt. Képes leszek ma úgy felállni az orvosnál a székből amikor közli velem, hogy a kanül még marad, hogy nem fogok magamba roskadni. Küzdeni fogok, ki fogok tartani, és ismét töretlen a hitem, hogy sikerülni fog, el fogom érni a célom. Másként nem történhet. És nem azért, ahogy sokan gondolnák, elsősorban nem a családom, nem a gyerekem miatt. Magam miatt. Mert vannak helyzetek, amikor mernünk kell önzőnek is lennünk.
Szép napot kívánok mindenkinek! "
...és sikerült! Rá három hónapra eltávolították a kanült. Azóta is szabadon lélegzem.