Az én történetem (harmadik rész)
Szedtem gyógyszereket, jártam fizikoterápiákra, kezelésekre, beszédgondozóba, akupunktőrhöz, talpmasszírozásra...és vártam a csodát. Az nem jött, de közben ajánlottak egy professzort, aki a saját szabadalmával légcsőmetszés nélkül tud hangréstágító műtétet végezni. El is vállalta, de csak januárra tudott időpontot adni, mert tele volt a naptárja. Ez volt ősszel, de megígérte, hogyha lesz üresedés, előrevesz. Teltek a napok, hetek, én meg egyre rosszabbul voltam. Másfél mm-es légréssel éltem. Egy egészséges nőnek 8-9 mm-es a légrése. Az enyém annyira volt csak elég, hogy életben maradjak, de a legkisebb fizikai terheléskor is már fulladtam. Egy levegővételre csak annyit tudtam venni, ami két szótag kimondásához kellett. Közben fokozatosan kezdett romlani a mozgáskészségem is. Először csak felállni nem tudtam guggolásból, majd ülésből sem. Majd leülni, egyedül öltözködni, fésülködni, járni...vizsgálatok tucatja...a diagnózis: talán? autoimmun betegség...kapnom kell szteroidot. Talán!?? Nem fogadtam el a kezelést, biztosan tudtam, hogy nem ez a gond, a "talán" sem győzött meg róla.
Igyekeztem túlélni a napokat és főleg az éjszakákat. Ugyanis alvás közben rendszeresen elzáródott a légutam, arra ébredtem, hogy nem tudok levegőt venni. Az első alkalom nagyon ijesztő volt, de van bennünk valami ősi túlélő ösztön, ami tudja, hogy ilyenkor mi a dolgunk. Én minden tudatosság nélkül ültem fel, hajoltam előre, és a maradék tüdőmben levő levegő kellett ahhoz, hogy azt a hirtelen megfeszített rekeszizmommal kipréselve megnyissam az elzáródást. Az így létrejött légrésen át tudtam óvatosan (de csak felületesen) lélegezni. Akár négyszer-ötször éjszakánként. Ez működött egészen addig, amíg egyszer mégsem. Ültem az ágy szélén és nem kaptam levegőt. Belémhasított, hogy meg fogok halni. Már szédültem, amikor történt valami. A szívem őrülten dobogott, jeges félelem cikázott bennem, adrenalin száguldott az ereimben, felpattantam és haláltusát vívva elkezdtem hörögni. Levegőhöz jutottam, de a halálfélelem megmaradt, és kétségbeesetten kapkodtam levegő után. A mentőállomás megtagadta, hogy kocsit küldjön, az ügyeletre irányítottak minket. Mikor az orvos meghallotta a telefonban a háttérzajokat, amiket produkáltam, száguldott hozzánk. Két órát volt velem, mire le tudta vinni a pulzusomat és a vérnyomásomat egy már tűrhető tartományba. Ez volt életem első pánikrohama, aminél szörnyűbbet addig még nem éltem át. Megmentette az életem, de olyan félelmet kaptam helyette, amit senki nem érdemel meg. Másnap fölhívtuk a kórházat, hogy azonnali műtétet szeretnék, mert még egy ilyet nem élek túl. A professzor akkor már beteg volt, ő nem vállalta, de az egyik tanítványa igen. Fölutaztam Budapestre, januárban megműtöttek.
A műtét nem egészen úgy történt, mint tervezték, komplikációk léptek fel, az egy óra helyett három órás lett. Túlaltattak, órákig nem tértem magamhoz, majd órákig nem bírtam jelezni nekik, hogy valami baj van, mert száguld a szívem. Amikor lett annyi erőm, hogy szóljak, volt nagy futkosás. A vérnyomásom 200/140 volt (amúgy 110/70-nel élek), a pulzusomat a 180-ig kalibrált gép nem tudta megmérni, tehát felette. Vizsgálatok...minden normális, a diagnózis műtéti stressz, a gyógyszer rá Xanax, napi 3×0,5 mg. (Én közben megtudtam, hogy Augmentint kapok hatalmas adagban, és jeleztem, hogy szerintem attól vagyok rosszul, mert még a normál adagot sem bírom, megemeli a vérnyomásom, de azt mondták, hogy kizárt.) Soha nem szedtem nyugtatót, nekem ez lórúgásnyi adag volt, pláne úgy, hogy minden gyógyszernek csak a harmadát, negyedét szedem másokhoz képest, mert nálam már annyi is hat. Letelt a tíz nap, leállították az antibiotikumot, és csodák csodája, a vérnyomásom, pulzusom újból normális lett. Akkor rávezették a kartonomra, hogy nem kaphatok többet Augmentint.
A nyugtatóra visszatérve, még annyit szeretnék mondani, hogy olyan szinten kiütött, hogy három napig magamnál sem voltam. Illetve ez nem igaz, mert mindent hallottam, mindent felfogtam, ami történt körülöttem, járt az agyam, de a szemem nem bírtam kinyitni, a kezem nem tudtam megemelni.
Két nénivel voltam egy szobában. Helyesek voltak. Azzal kezdték, hogy nagyon sajnáltak engem. ...Milyen fiatal...és milyen beteg....már magánál sincs....a szomszédom is így halt meg....az én sógornőm is pár nap alatt ment el....a szomszéd falu plébánosa is egyik nap még élt, másnap már nem....Én pedig három napon keresztül azt hallgattam, hogy ki, miben, hogyan és hányszor halt meg. Mit nekünk globális felmelegedés meg túlnépesedés, bízzuk a két nénire, és egy hét alatt kihal az emberiség, mindenkit temetnek. Engem nem sikerült, feléledtem.
Kaptam levegőt, nem sípoltam, a szervezetem tobzódott az oxigénben, az izmaim újból működni kezdtek. Nem autoimmun betegségem volt, "csak" oxigénhiányom. Valamit visszakaptam az életemből, de rengeteg megkötéssel járt. Nem fázhattam meg, mert olyankor a légút akár 3 mm-t is szűkülhet. Nekem akkor volt 2,5 mm. Annak nem nagyon kéne még 3 mm-t szűkülnie. Amikor mégis megfáztam, kórházban kellett töltenem azt az időt, antibiotikum, szteroid, és a légcsőmetszés esetleges szükségessége miatt. Nem ehettem hideget, forrót, édeset, fűszereset, erőset..., nem tartózkodhattam légkondis helységben, nem kerülhettem vegyszerek közelébe, nem lélegezhettem be poros levegőt, nem terhelhettem magam fizikailag, nem utazhattam tömegközlekedéssel, nem volt ajánlott emberek közé mennem...de kaptam levegőt.
Úgy engedtek haza, hogy a Xanaxot fokozatosan hagyjam el. Másnap már csak a felét vettem be, három nap múlva a negyedét, és egy hét alatt teljesen elhagytam. Akkor lettem pánikbeteg. Több, mint két évet vett el az életemből. Folyamatos félelmek, szorongások, rettegések, napi szintű rohamok kísérték. A műtét előtti roham a szervezetem életmentő reakciója volt. Az összes többiért a Xanax a felelős. A pszithiáterem azt mondta, hogy minimum fél évig kellett volna tartania a leszokásnak róla, mert az ilyen hirtelen megvonás tartós pánikbetegséget okozhat. Honnan kellett volna tudnom? Mondjuk az se semmi, hogy a pánik elleni gyógyszer pánikbeteggé tesz.
(folyt.köv.)