Mindenki életében vannak nehéz időszakok, amikor meg is mérettetünk. Mindegy mekkora a baj, mindenkinek a sajátja a legnagyobb, és ez így is van rendjén. Feladatok, nehézségek, problémák, kihívások, csalódások, betegségek...megoldjuk, túléljük, felszámoljuk, földolgozzuk, leküzdjük és élünk tovább. Viszont vannak helyzetek, amikor úgy érezhetjük, hogy az élet erőnkön felül tesz próbára minket. Akkor derül ki, hogy mennyit is bírunk igazán. Sokkal, de sokkal többet, mint amennyit gondolnánk magunkról!
Szeretném megosztani veletek az én történetemet. Nem hétköznapi, időnként nyomasztó, néha vicces, és mindenképpen szokatlan. De nekem bizonyíték arra, hogy a lehetetlenre is képes vagy, ha van miért és kiért küzdened, ha nem adod fel, kapsz és elfogadsz segítséget, árad feléd a szeretet és a figyelem, ha mersz változtatni és a humort is az életed nélkülözhetetlen részévé teszed. Sokszor voltak olyan helyzetek, amikor a humornak köszönhettem azt, hogy nem omlottam össze. Amikor a szituációban megkeresve a komikumot, sikerült könnyebben venni egy akadályt. 
Viszont egy dolgot nagyon nem szeretnék, mégpedig sajnálatot kelteni. Mindig azt kértem mindenkitől, hogy ne sajnáljanak, mert az nem segítség nekem. Nagyon sok energiámat emésztette föl, hogy ne ússzak az önsajnálatban, és amikor megláttam valaki tekintetében a szomorúságot, a féltést, időnként a szánalmat, hiába volt minden igyekezetem, visszaestem a jajénszegény állapotba, az pedig nem visz előrébb. Akkor egy barátnőm azt mondta, hogy ő már rég megölte volna magát a helyemben. Ez nem épp az, amit szívesen hallasz. De ez is inspirált. Fölbosszantott. Mi az, hogy meg kéne halnom? Kikérem magamnak, hogy valaki ennyire kilátástalannak lássa a helyzetem, hogy kétségbe vonja az élethez való jogomat! Egy frászt!!! Majd én megmutatom!
Az viszont óriási energiát adott, amikor megdicsértek, hogy mennyit bírok, milyen ügyes vagyok hogy megcsináltam, méltatták a kitartásomat, biztattak. Az mindig megsokszorozta az erőmet, ami sikert hozott, az újabb lendületet adott a küzdelmemnek, ami egyre vitt a célom felé....és most itt vagyok. Egészségesen és boldogan. Vannak még korlátaim, de mindennél fontosabb, hogy emberhez méltóan tudjuk leélni az életünket, testi és lelki szenvedések nélkül, tudva azt, hogy mi mindent megtettünk magunkért. Így már sokkal könnyebb elfogadnunk azt, amin tényleg nem tudunk változtatni.
Ha kicsit hosszú és terjengős vagyok, az azért van, mert ezek a gondolatok egyben összegzések is részemről, életem ennek a szakaszának a lezárása, a nehézségek elengedése. Ezek már csak emlékek. Megváltoztattak, megváltozott tőlük a szemléletem, az értékrendem és a személyisegem is. Furcsa, de úgy érzem, most találtam önmagamra. Most tudom, ki vagyok, mire vagyok képes, mennyit érek. Jobb, többre, többet.... Ha most valaki azt kérdezné, hogy lenne-e erőm újból végigcsinálni, azt felelném, hogy nem. Ha azt is megkérdezné, hogyha visszamehetnék az időben, és lenne rá módom, hogy mindezt kikerüljem, megtenném? A válaszom arra is az lenne, hogy nem. Mert bár kegyetlen volt, de annyi pluszt is kaptam tőle, hogy innen, már a távolból szemlélve az egészet, megérte.
Megvolt a bevezetés, jöhet a tárgyalás. :)