Azt hiszem az első pillanatban föl sem fogtam, hogy mit mondtak. Még kába voltam az altatástól, mindenem fájt. Ahogy tisztult a tudatom, úgy uralkodott el rajtam a félelem, a szomorúság és a csalódottság vegyes érzése.
Addigra már hat műtét nyomát viselte a nyakam. A szövetek hegesedése és a nyakam merevsége miatt nem tudtak intubálni, féltek hogy eltörik a nyakcsigolyámat és fennállt a túlaltatás veszélye is, a hangszalagkivarrást sem csinálták meg. Az egyetlen járható útnak a légcsőmetszést találták, mert valahogy levegőhöz kellett juttatniuk. De azzal vigasztaltak, hogy ez csak átmeneti, pár hét múlva, ha megnyugszik a műtéti terület, megcsinálják a hangréstágítást. 
Nem voltak elviselhetetlen fájdalmaim, inkább csak kellemetlennek mondanám az érzést, amit a kanül jelentett a nyakamban. Viszont állandóan szédültem. Az addigi, évek óta tartó max. 3 mm-es légrés helyett kaptam 9 mm-t. Nem tudott mit kezdeni a szervezetem ennyi oxigénnel. 
A kanül három részből áll. Van egy külső háza, abba kerül bele a betét, és van egy másik betét, ami szelepes, ez kell a beszédhez. Én nem használhattam akkor beszélőkanült. A betét azért fontos, mert állandóan eltömődik a kanül, és így nem az egészet kell kivenni tisztításhoz, nem irritáljuk vele a nyakat, csak a betétet vesszük ki napközben. A teljes kanült naponta egyszer kellett cserélni, tisztítani.
A körülményekhez képest jól voltam, mindig arra gondoltam, hogy ez csak átmeneti kellemetlenség, simán kibírom. Azt mondták, hogy ha megtanulom egyedül a kanülcserét, karácsonyra hazamehetek. Nagyon tehetséges diák voltam. :) Felírtak két kanült receptre, váltsam ki. Váltottam volna, de mint kiderült az egész országban egyetlen átlagos méretű női kanül volt csak. Pedig kettő kell. Amikor cserénél kiveszed az egész szerkezetet, azonnal be kell raknod egy másikat, különben pillanatok alatt képes annyit szűkülni a sztómanyílás, hogy nem tudod sérülésmentesen visszahelyezni. Végül a kórház adott meg egyet cseréhez, hogy hazamehessek, mert csak januárra várták a következő szállítmányt, a karácsony miatt két hét leállás volt a gyártónál. Szerintem agyrém, hogy élethez nélkülözhetetlen eszközből hiánycikk legyen a mai világban.
Ebben az időben kezdtem el napi szösszeneteket írni magamról. Ezekből is fogok bemásolni ide párat. Jöjjön az első, ezt a műtét után írtam.

2014. 12. 20.
"Milyen dolog már az?! Állsz a műtő közepén egy szál semmiben, és próbálsz nem létező méltósággal felkapaszkodni a kicsit sem kényelmes, de annál magasabb műtőasztalra, miközben nyolc szempár vizslatja minden mozdulatod. És nem elég, hogy ők nyakig fel vannak öltözve, de még az arcukat sem vállalják, mind maszkot visel. Utána még hozzá is szíjaznak az asztalhoz. És ujjlenyomat sem marad utánuk, arról is gondoskodnak. Fura egy buli!
De már maga a műtőig tartó út is egy merő izgalom. Még a kórteremben le kell teljesen vetkőzni. Onnan egy könnyű lepedővel letakarva tolnak tovább, végig a folyosókon, ahol emberek sokasága várakozik. Nem árt bőszen imádkozni az út alatt, mert elég egy könnyű fuvallat, és az intimitást adó lepel vitorlát bontva suhan tova, felfedve a gének és az idő által alkotott természetes mivoltodat. (Hú, de költői lettem. :D ) De mázlim van, lepel nem suhan, elsőre megmászom a műtőasztalt, már le vagyok szíjazva, és kezdődik a vallatás. Nevem, súlyom, gyógyszerérzékenység...egész jól haladok, mindenre tudom a választ, remélem eljutok a fődíjig. És akkor jön a kérdések kérdése: "Meg tudja mondani, hogy hány éves?" Csapdát sejtek. De miután nem találom, mondom, hogy nyugodtan kérdezzen nehezebbet, mert ez még menni fog, és elárulom a korom. Hárman kapják fel a fejüket, és kérdezik egyszerre: "Mennyiii?" Lottó főnyeremény lett a korom. Mégis bírom ezt a társaságot. :) "

Hazaengedtek. Kicsit féltem. A kórház biztonságérzetet adott, otthon viszont állandó nyugtalanság gyötört. Mi lesz, ha nem tudom visszatenni, ha eldugul, ha ha úgy nyelek félre, hogy nem tudom visszaköhögni....szorongás, félelem, majd idővel szerencsére minden napi rutin. Muszáj volt, nem volt más választásom. 
23-án engedtek haza, esélyem sem volt a karácsonyi előkészületekre. Ez kicsit megviselt, mert nagyon élveztem mindig ezt az időszakot, sok energiát fektettem mindig bele, és nálunk volt minden évben a karácsonyi ünneplés, ami 2-3 napos családi bulit jelentett. Amikor már lemondtam róla, beletörődtem, hogy ez idén elmarad, akkor lepett meg a családom. :)

2014.12.25.
"Rá kellett döbbennem, hogy a karácsony nélkülem, a hathatós irányításom és közreműködésem nélkül is létezik. Valamiért eddig az volt a fixa ideám, hogy ez kizárt. Minden évben megtervezett, tudatos előkészületekkel és szigorú forgatókönyvvel zajlottak az események. Idén még az ajándékok beszerzésére sem volt lehetőségem, nemhogy a részletek kidolgozására. Mégis, talán az idei lesz a legemlékezetesebb számomra, mert megint megerősítést nyert, hogy nekem van a legnagyszerűbb családom széles e világon. 
Az összes feladatot kiosztva úgy megszervezte Zsani húgom és András, a férjem, hogy csak ámulok. Olyan édesek voltak. Napi szinten, többször is kaptam a jelentést, hogy épp hol tartanak. Még olyanok is segítettek, akikkel még soha nem is karácsonyoztunk együtt. Így lett beiglink, amit Zsani anyósa készített, és meg kell, hogy mondjam, jobb, mint az enyém! :) Anyu elkészítette az isteni töltöttkáposztáját, és pogácsát sütött, anyósom három féle sütit, Zsoltira, Zsani férjére és Andrásra maradt a bevásárlás extrém sportja, Eni, a lányunk főleg a takarításból és a díszítésből vette ki a részét, Anita húgom elkészítette világhíres linzerét és islerét, és még képes volt lufit is csinálni magából, hogy legyen diós kiflink is, pedig még a dió látványától is allergiás lesz. Peti öcsém desszertet készített. Zsani kétféle salátájának kifejezetten örültem, mert a svéd gomba saláta volt talán az egyetlen, aminek élményszámba menően éreztem az ízét. A többi ételhez a memóriám segítségével társítottam az ízeket. Soha nem tudatosodott bennem, hogy orrlégzés nélkül elég hiányos az ízérzékelés. Zsolti apukája megörvendeztetett minket egy négy kilós kacsával, ami András meglepetésére még töltött volt. Szegény férjemnek kilónként egy órát rászámolva tartott a tisztítása és belső részeinek kirámolása. De valami olyan isteni kacsasültet alkotott, hogy le a kalappal. Én vizuálisan ámuldoztam, a többiek az ízre is esküdtek. 
Előző nap én az idő jelentős részét még a galérián töltöttem pihenve, nem hagytak semmit csinálni. De nagyon jól szórakoztam, mert a hely olyan kivételes akusztikai hatásokkal bír, hogy mindent tökéletesen hallani, ami odalenn történik. András volt a főszakács, Zsani a társa, Zsolti a kukta. A húgom egy hirtelen ötlettől vezérelve wellness vonalon kommentálta az eseményeket. A kacsát szaunázni küldte száraz gőzbe, a halat jacuzzizni, a húsleves résztvevői aqua relaxot kaptak. :D Az egész főzés alatt zengett a ház a nevetéstől. Imádom őket! 
Nagyon jó kis nap volt, mert egy nagyon jó kis csapat hozta össze. Olyan igazi békebeli hangulatú ünnep, színekkel, fényekkel, illatokkal, finomságokkal, meghittséggel, békével, szeretettel. Köszönöm!"

Az elkövetkező évek viszonylag nyugalomban teltek. Komoly korlátok között éltem és nagyon vigyáznom kellett, hogy ne fázzak meg. Ha mégis, akkor kórházba kellett feküdnöm. Eleinte sokat nyeltem félre, nehezen volt érthető amit mondtam, mert valahogy megtanultam a levegő beszívásakor is beszélni. A beszédgondozóban sikítottak, mikor meghallották. :D Sok munka volt elhagynom ezt a képességem. Amióta suttogok, észrevettem, hogy időnként megint csinálom. Figyelnem kell rá.
Külsőre nem látszott, de folyamatosan sorvadtam és egyre kimerültebbé váltam.
Két éve találkoztam egy orvos természetgyógyásszal. Fölajánlotta, hogy átnézi a teljes kórtörténetemet. Átküldtem neki a leleteket, és amikor találkoztunk, csinált pár mérést. Nem mondott semmi különöset, de onnantól beutalók tucatjaival kellett járkálnom a kórházakat. Teljes kivizsgálást kaptam. Amikor már túl voltam a nehezén, akkor árulta csak el, hogy mikor meglátta az eredményeimet, azért imádkozott, hogy nehogy a rendelőjében haljak meg. A szívizmaim oxigénellátottsága akkor 94%- ban voltak gátoltak. Azt mondták, hogy ezzel a paraméterrel már nem szoktak élni az emberek. Főleg, hogy teljes szervezeti szinten hatalmas károkat okozott már akkor az oxigénhiány. Ennek az orvosnak köszönhettem az életem. Mivel mindenhol azt sugalták, hogy ez van, törődjek bele, én ezt tettem. A családom sem aggódott értem, mert én azt mutattam, hogy minden oké. Ő rángatott ki ebből a beletörődött helyzetből. 
Most egy pillanatra megállnék panaszkodni. Ez megint egy tipikus példa arra, hogy az egészségügy mennyire nem képes komplexen kezelni a bajokat. Nem emberi mulasztásról beszélek, bár az is előfordul, hanem a lehetőségek hiányáról. Még mindig az én példám. Ott vagyok negyedakkora légréssel sem, mint mások. Élek vele, de nem véletlenül van akkora légrése egy embernek, és nem negyedakkora, mint nekem. Soha, sehol nem töprengtek el azon, hogy milyen káros hatásai lehetnek ennek, hogyan lehetne esetleg megelőzni a szövődményeket. Akkor, két éve három orvos jelentette ki egymástól teljesen függetlenül, hogy a végelgyengülés utolsó stádiumában vagyok, bármely szervem bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot, és meghalok. Utána meg majd csodálkoznak, hogy pedig milyen fiatal volt, ilyen hamar elmenni, és ráadásul egészségesen....
Itt jegyezném meg, hogy soha nem tartottam magam betegnek, és most sem tartom. Volt/ van egy állapotom, ami feladatok elé állít, és sikerélményeket gyűjtök azáltal, hogy ezeket megoldom.
Vissza a vizsgálatokhoz. Kettőről szeretnék mesélni.
Az egyik a tüdőszanatóriumban volt. Mivel nyilvánvaló volt, hogy nem kap a szervezetem elég oxigént, palackot szerettem volna feliratni. Ahhoz viszont elég komoly vizsgálati eredményekkel kell alátámasztania az orvosnak az igényt. Az egyik a légzésfunkció vizsgálat. Nem bonyolult, belefújsz egy csőbe jó erősen, megvan az eredmény. Nos, én meg a fújás....hát....nem vagyunk közeli kapcsolatban. Akkor egy gyertyát sem tudtam elfújni, a leves is hamarabb kihűlt, ha nem fújtam...szóval nem lett eredmény. Nem baj, majd vesznek vért a fülemből, az majd igazolja az igényemet. Nem tudom nekem miből van a fülem, de hiába szurkálták, nem jött belőle vér. Nyomkodta, dörzsölte a nővér, de még egy csepp sem. A fülem meg egyre jobban fájt, néha azt hittem letépi. Akkor felvetette, hogy megszúrná a másikat. Én meg nem hagytam. Azt mondtam, hogy egy fülemet már feláldoztam az egészségügy oltárán, a másikhoz ragaszkodom. (Előtte vettem egy csodaszép fülbevalót, legalább fél párat hadd tudjak már hordani. ;) ) Kitartóan tovább kínzott, sikerült abba a hajszálvékony csőbe mintát vennie. A fülem két hétig duplájára volt dagadva, és a liláskéktől a sárgászöldig káprázatos színekben pompázott. A vérem meg beszáradt a kémcsőbe, nem tudták megcsinálni a méréseket. Most jön a csattanó. Mivel egyik vizsgálat sem hozott értekelhető eredményt, NEM VAGYOK JOGOSULT OXIGÉNPALACKRA. Ennyi. :(
Ha majd meghalok oxigénhiány okozta bármiben, a rendszer védve van, mert ők nem mértek semmi olyat, ami erre utalhatott volna. Bele sem merek gondolni, hány ember életét teszik így tönkre a diagnózisok hiányosságai, a felületesség. :(
A másik vizsgálat a sporkórházban történt, az antropometriai és terhelésélettani laborban. Ott mérik az élsportolóinkat is. Komolyan felszerelt labor, alapos, mindenre kiterjedő vizsgálat. Amikor túl voltunk az állapotfelmérésen, az orvos közölte, hogy rá se nézzek a futópadra, mert már abba is belehalhatok. Az energiaszintem a nullát súrolja. Előírt fél évnyi fekvést, még a sétától is eltiltott, és az étrendemet átállította húsra, kolbászra, csülökre, szalonnára....mondta, hogy viccesen hangzik, de vegyem komolyan, ha élni akarok.

Most pedig előrevetítve dicsekednék egy kicsit. :) 
Idén tavasszal megint mentem, hogy megcsinálják a kontroll vizsgálatot. Másfél évnyi kemény és fájdalmas terápiás kezelés, több műtét, rengeteg étrendkiegészítő és vitamin szedése, teljes életmódváltás után nemcsak meg tudták csinálni a vizsgálatokat, de el is ájultak tőle. Az eredmény szerint a szervezetem sejmegújító programja akkorát teljesített, hogy a mérések végén az az érték jött ki, hogy 20 (!) évvel kevesebb a biológiai korom a ténylegesnél! :) Még mázli, hogy így is nagykorú maradtam. :D Azt mondták, hogy már az is ritka, ha valakinek egyezik a kettő, de ilyet még nem láttak. Nagyon tudok! ;)

Ahogy tehát megvoltak az eredmények, az orvosom összeállította a terápiámat, amit el is kezdem, de csak később tudtam folytatni, mert az élet közbeszólt. 
2014. december közepén épp kezelésre érkeztem a dokihoz, amikor elzáródott a légutam. Azonnal telefonált egy gégész kollégájának, aki tanácsolta, hogy máris adjon egy szteroid injekciót, majd továbbtelefonált...irány a Szigony utcai klinika, már várnak. 
Bementünk, a doki elkísért. Soron kívüli vizsgálat, teljes döbbenet, nincs semmi légrésem. Az egyik doktornő azt mondta, hogy ha nem a saját szemével látja nem hiszi el, semmi nem indokolja, hogy még életben legyek. Szerintem a kórház összes orvosa megvizsgált, amíg a vérvétel eredményére vártunk. Megjött, aláirattak velem egy csomó papírt, és már toltak is a műtőbe. 
Amikor felébredtem, egy kedves arcú nővér állt felettem, és mondta, hogy hívja az orvost. Meg is jött, nem az aki műtött, hanem aki azóta is az egyik kezelőorvosom. Tényleg szomorúnak tűnt, miközben azt mondta:
- Nagyon sajnálom, tényleg mindent megpróbáltunk, de csak légcsőmetszéssel tudtuk levegőhöz juttatni.

Ez volt a negyedik rémálmom. Légcsőkanült kaptam.

A pánik.
Most az elején szeretném leszögezni, hogy ezek az én gondolataim, véleményem, tapasztalataim, próbálkozásaim, nem általánosíthatóak, van ami mások számára ellentmondásos. Nem tanulmányoztam a szakirodalmát sem, mert az első könyv, amit megvettem róla, rontott az állapotomon. Kábé a tizedik oldalon épp azt sorolták, hogy milyen helyzetek szoktak rohamokat kiváltani, és én megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy nekem a fele sem. Addig a pillanatig. Onnantól a könyvben felsoroltak szinte mindegyike. Akkor döntöttem el, hogy soha többet nem olvasok róla. Pont elég nekem megküzdenem a meglévőkkel, kösz nem kérek további ötleteket. Viszont minden pánikbeteg környezetének kötelezővé tenném egy jó szakkönyv elolvasását a pánikról, mert aki még nem élte át, halvány fogalma, de még szikrányi sincs róla, hogy mit élünk át a rohamok alatt és között. Jó lenne, ha a társadalom nem hisztiként kezelné, amikor mi az életünkért küzdünk. Ezt később még megmagyarázom.
A pánik kezelésével szerintem a legnagyobb gond, hogy nincs egységes tünetegyüttese. Míg egy influenzánál tudod, hogy gyengeség, izomfájdalom, láz, nátha és esetleg köhögés, hányás, hasmenés kíséri, addig a pánikot mindenkinél más válthatja ki, és egyénenként változó a gyógymód is rá. Nincs két ember, akiknek azonos tapasztalatai lennének. Egyezések persze vannak. De az orvostudomány mégis úgy kezeli, mintha mindenkinél egyforma lenne. Fölírják rá a hangulatjavító, nyugtató, szerotoninszintnövelő gyógyszereket és kábé ennyi. Ha szerencséd van, kifogsz egy jó pszichiátert, aki meghallgat, mutat néhány jó módszert, ami esetleg segíthet, de ezektől is épphogy kinn van az orrod hegye a vízből, épp csak meg nem fulladsz, de folyamatosan fuldokolsz. Esetenként szószerint. Én soha nem az infarktus-tünetes fajtáját éltem át, mindig csak a fulladásost. Egyik sem jobb a másiknál.
Saját magam által megfogalmazott gondolat az is, hogy a pánik alapvetően nem betegség. Ha helyén működik, akkor egy túlélési ösztön. Veszély esetén pont ilyen reakciókat produkál a szervezetünk. Felgyorsul a pulzusunk, nő a vérnyomásunk, pattanásig feszülnek az idegeink, zubog bennünk az adrenalin, készek vagyunk menekülni. Akkor válik mindez betegséggé, amikor nincs konkrét kiváltó életveszélyes helyzet, ami megszüntével a pánik reakciók is megszűnnének. Amikor bármikor, bárhol rád törhet, és nem tudod kivédeni. Amikor a rohammentes időszakot is megmérgezi a szorongás és a félelem. Amikor egyre korlátozottabbak a lehetőségeid, mert egyre több mindent élsz át potenciális veszélyként.
Én három évig voltam pánikbeteg és már négy éve gyógyultnak mondhatom magam. Ami tulajdonképpen paradoxon, mert mind a mai napig érzem, hogy bármikor képes lennék átélni egy rohamot, át tudna járni a szorongás, de megtanultam kezelni, megelőzni, nem félni tőle, elfogadni. Nagyon nehéz, majdnem lehetetlen. Akkora erő kell hozzá, amiről nem is gondolnánk, hogy birtokában vagyunk. Pedig bennünk van.

A pánik gyógyítása.
Na, szerintem olyan nincs. Mindenkinek személyreszabott segítsége van a lehetőségek végtelen variációiból, amit nem egy tabletta (majd idővel sok tabletta) fog megoldani. Az idők gyötrelmes folyamán mindenkinek maga kell rájönnie, kitapasztalnia, hogy mi az, ami számára segítség. Én nagyon gyógyszerellenes vagyok. Akinek nem tetszik, ne is olvassa tovább! Én egyértelműen a Xanaxot teszem felelőssé a pánikbetegségemért, majd az állapotom fennmaradásáért. Igen, tényleg már az első Xanax bevétele előtt volt rohamom. DE! Az a szervezetem ösztönös védekezőreakciója volt egy életveszélyes helyzet megoldására. Valószínű, hogy akkor túl mélyen aludtam, és azért nem ébredtem időben arra, hogy elzáródott a légutam. Az első alkalomtól kezdve bennem volt a félelem, hogy mi van, ha egyszer nem ébredek fel rá. Hát akkor megtudtam. Elindult a vészprogram, ami a pánikroham volt. Megmentette az életem! Talán ha már akkor tisztában vagyok azzal, hogy a pánik része az életünknek, hiszen nincs olyan ember, aki ne élte volna már át az életében legalább egyszer az enyhébb, normális mértékű formáját legalább egy veszélyes helyzetben. Mert, ha okkal történik, ha tudjuk miért, akkor nem pániknak hívjuk, hanem rettegésnek, jeges félelemnek, fojtó szorításnak, halálfélelemnek... Megszűnik az ok, mi megnyugszunk és el is felejtjük az egészet. Onnantól vagy beteg, ha ok nélkül tör rád, vagy teljesen hétköznapi dolog is bármelyik pillanatban ki tudja váltani belőled. Direkt nem sorolok példákat, mert tényleg bármi lehet. Egy szituáció, egy illat, egy hang...bármi, de akár a semmi is. 
Én miután eljutottam a napi egy rohamig (soha nem több) és a 24 órás szorongásig, rá kellett jönnöm, hogy ezzel nem tudok egyedül megbírkózni. Akkor most mondanám azt is, hogy a pánikból kilábalni csak egyedül vagy képes. Ez teljes ellentmondás, legalábbis elsőre. Nincs rá gyógyszer, nincs terápia, varázsfőzet, ráolvasás, hókuszpókusz, neked kell megalkotnod a saját "gyógyszeredet", ami olyan összetett, hogy az egész életed megváltozik tőle. Minden, amiről úgy gondolod, hogy segítség neked, az az! Ha egy, akkor egy, és piszkosul mázlista vagy! Ha száz, akkor száz, és üdvözöllek a "ráfaragtál" klubban. De szükséged van segítségre, mert egy talpmasszázs, egy akupunktúrás kezelés, egy vitamininjekció, egy eneriakezelés, egy iránymutatás ugyanúgy része lehet a saját terápiádnak, mint a relaxáció, a zenehallgatás, egy tibeti hangtál megkongatása, egy kabala, egy mécses fénye, egy kavics a zsebedben, egy fa átölelése, a gyermeked kacagásának hangja... és hatalmas segítség a környezeted megértése, toleranciája, segítőkészsége, türelme. Én például csak Szuzit, a kutyánkat tűrtem meg magam mellett egy-egy roham alkalmával. De olyankor ő sem követelte a vakargatást, hassimizést, csak feküdt a lábamnál és szerintem vigyázott rám. Nem könnyű egy pánikbeteget megérteni, szinte lehetetlen, csak elfogadni lehet. Sőt, KELL! Pont elég neki az önmagával való élet-halál harca, ne kelljen még a környezetével is küzdenie!
De vissza hozzám. Rájöttem, hogy segítségre van szükségem. A pszichiáterem elmagyarázta, hogy csak a Xanax újbóli szedésével fogok tudni megszabadulni a Xanax okozta pánikbetegségtől. A Xanaxot és társait csak fokozatos csökkentéssel lehet elhagyni, ami minimum hónapokat jelent. Nekem két évet. Bármilyen morzsányi adaggal is csökkented a dózisod, akkor is szenvedsz az elvonási tünetektől, csak egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mértékben. Ugye sejthető, hogy az elvonási tünet nem más, mint a pánik! Ahhoz képest, hogy milyen könnyű hozzászokni, és egyre nagyobb adagra van szükséged, hogy hasson, ezért elhagyni piszok kemény dolog. És amikor végre elhagytad a tabletta szedését, akkor van esélyed, hogy tünetmentessé válj a magad által jól felépített személyes terápiáddal. Annak ellenére, hogy teljes meggyőződésem, hogy a Xanax (Frontin) ártalmas, mégis azt mondom, hogy van, akinek ez is lehet segítség. Nem azért, mert az, hanem van, aki számára ez jelenti azt a mankót, amivel képes aktiválni a szervezete öngyógyító képességét. Nem a tablettától van jobban, hanem attól a lelki terápiától, az ösztönös maga által végbevitt csodától, amit tévesen a tablettának tulajdonít. Ezek még mindig csak az én gondolataim, a saját véleményem, mások másképp érezhetik. 
Nem ment el az eszem, amikor azt mondom, hogy sokat köszönhetek a pániknak. Tényleg hálával tartozom neki, mert megtanította értékelni azt, amit előtte már természetesnek vettem, az élet szépségét, a mindennapok nyugalmát, a lelkem békéjét, az élmények átélését..... megtanított látni, érzékelni, értékelni. Hatalmas élmény nézni egy kisgyermeket, aki rá tud csodálkozni a világra. Mindig vágytam rá átélni, milyen lehet az ő szemükkel észlelni a világot. Pedig valamikor én is így láttam. A pánik visszaadja ezt az élményt. Mert amikor nincs rohamod, vagy nem szorongsz, boldogság jár át, tudsz önfeledten örülni mindennek, annak is, amit már különben észre sem veszel.
A cseppkőbarlangban átélt roham után megváltozott az életem. Tudtam, hogy ettől nagyobb már nem jöhet. Az addigi legerősebb rohamok után is max. két óra kellett a regenerálódásomra. Akkor pontosan egy napig tartott. Ennyi kellett, hogy a pulzusom és a vérnyomásom normalizálódjon, és kilábaljak a teljes apátiából, ami minden roham után jelentkezett. Viszont amikor jött a következő, már nem féltem tőle. Valahogy úgy voltam vele, hogy "Csak gyere!... már nem tudsz meglepetést okozni". De tudott! Egyre rövidebbek és egyre enyhébbek lettek a rohamok. Amikor már nem küzdöttem ellene, egyre kevésbé volt mi ellen küzdenem. Emlékszem arra a pillanatra, amikor először ráeszméltem, hogy eltelt egy óra úgy, hogy még csak nem is gondoltam a pánikra, nemhogy a jeleit érzékeljem. Majd jött a két órás tünetmentes boldogság, utána az egy napos, egy hetes, egy hónapos... és akkor már nem is számolod, hanem éled a normális életed. Nagyon lassan elhagytam a gyógyszereimet is. Léleképítő lettem, a saját lelkemnek gyógyítója. Az igénybe vett segítségek közül megtartottam azokat, amik hasznosak voltak számomra, amikre pedig már nem volt szükségem, azokat elengedtem. Az elmúlt időszak töredéke is elég lett volna ahhoz, hogy visszaessek, de egyetlen roham nélkül csináltam végig ezt a két évet. Szorongásaim persze voltak, de az lett volna a nem normális, ha nincsenek. 
Bárki lehet pánikbeteg, de csak egyetlen ember képes kigyógyítani belőle: te önmagad. Kérhetsz segítséget, sőt kérned kell, de ez egy nagyzenekari előadás, ahol te vagy a karmester. Hiába tudja minden zenész a maga szólamát kiválóan, ha te nem fogod össze az egészet. Ha nem irányítasz, nem lesz taps, nem lesz siker a végén.
(folyt.köv.)