A pánik.
Most az elején szeretném leszögezni, hogy ezek az én gondolataim, véleményem, tapasztalataim, próbálkozásaim, nem általánosíthatóak, van ami mások számára ellentmondásos. Nem tanulmányoztam a szakirodalmát sem, mert az első könyv, amit megvettem róla, rontott az állapotomon. Kábé a tizedik oldalon épp azt sorolták, hogy milyen helyzetek szoktak rohamokat kiváltani, és én megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy nekem a fele sem. Addig a pillanatig. Onnantól a könyvben felsoroltak szinte mindegyike. Akkor döntöttem el, hogy soha többet nem olvasok róla. Pont elég nekem megküzdenem a meglévőkkel, kösz nem kérek további ötleteket. Viszont minden pánikbeteg környezetének kötelezővé tenném egy jó szakkönyv elolvasását a pánikról, mert aki még nem élte át, halvány fogalma, de még szikrányi sincs róla, hogy mit élünk át a rohamok alatt és között. Jó lenne, ha a társadalom nem hisztiként kezelné, amikor mi az életünkért küzdünk. Ezt később még megmagyarázom.
A pánik kezelésével szerintem a legnagyobb gond, hogy nincs egységes tünetegyüttese. Míg egy influenzánál tudod, hogy gyengeség, izomfájdalom, láz, nátha és esetleg köhögés, hányás, hasmenés kíséri, addig a pánikot mindenkinél más válthatja ki, és egyénenként változó a gyógymód is rá. Nincs két ember, akiknek azonos tapasztalatai lennének. Egyezések persze vannak. De az orvostudomány mégis úgy kezeli, mintha mindenkinél egyforma lenne. Fölírják rá a hangulatjavító, nyugtató, szerotoninszintnövelő gyógyszereket és kábé ennyi. Ha szerencséd van, kifogsz egy jó pszichiátert, aki meghallgat, mutat néhány jó módszert, ami esetleg segíthet, de ezektől is épphogy kinn van az orrod hegye a vízből, épp csak meg nem fulladsz, de folyamatosan fuldokolsz. Esetenként szószerint. Én soha nem az infarktus-tünetes fajtáját éltem át, mindig csak a fulladásost. Egyik sem jobb a másiknál.
Saját magam által megfogalmazott gondolat az is, hogy a pánik alapvetően nem betegség. Ha helyén működik, akkor egy túlélési ösztön. Veszély esetén pont ilyen reakciókat produkál a szervezetünk. Felgyorsul a pulzusunk, nő a vérnyomásunk, pattanásig feszülnek az idegeink, zubog bennünk az adrenalin, készek vagyunk menekülni. Akkor válik mindez betegséggé, amikor nincs konkrét kiváltó életveszélyes helyzet, ami megszüntével a pánik reakciók is megszűnnének. Amikor bármikor, bárhol rád törhet, és nem tudod kivédeni. Amikor a rohammentes időszakot is megmérgezi a szorongás és a félelem. Amikor egyre korlátozottabbak a lehetőségeid, mert egyre több mindent élsz át potenciális veszélyként.
Én három évig voltam pánikbeteg és már négy éve gyógyultnak mondhatom magam. Ami tulajdonképpen paradoxon, mert mind a mai napig érzem, hogy bármikor képes lennék átélni egy rohamot, át tudna járni a szorongás, de megtanultam kezelni, megelőzni, nem félni tőle, elfogadni. Nagyon nehéz, majdnem lehetetlen. Akkora erő kell hozzá, amiről nem is gondolnánk, hogy birtokában vagyunk. Pedig bennünk van.

A pánik gyógyítása.
Na, szerintem olyan nincs. Mindenkinek személyreszabott segítsége van a lehetőségek végtelen variációiból, amit nem egy tabletta (majd idővel sok tabletta) fog megoldani. Az idők gyötrelmes folyamán mindenkinek maga kell rájönnie, kitapasztalnia, hogy mi az, ami számára segítség. Én nagyon gyógyszerellenes vagyok. Akinek nem tetszik, ne is olvassa tovább! Én egyértelműen a Xanaxot teszem felelőssé a pánikbetegségemért, majd az állapotom fennmaradásáért. Igen, tényleg már az első Xanax bevétele előtt volt rohamom. DE! Az a szervezetem ösztönös védekezőreakciója volt egy életveszélyes helyzet megoldására. Valószínű, hogy akkor túl mélyen aludtam, és azért nem ébredtem időben arra, hogy elzáródott a légutam. Az első alkalomtól kezdve bennem volt a félelem, hogy mi van, ha egyszer nem ébredek fel rá. Hát akkor megtudtam. Elindult a vészprogram, ami a pánikroham volt. Megmentette az életem! Talán ha már akkor tisztában vagyok azzal, hogy a pánik része az életünknek, hiszen nincs olyan ember, aki ne élte volna már át az életében legalább egyszer az enyhébb, normális mértékű formáját legalább egy veszélyes helyzetben. Mert, ha okkal történik, ha tudjuk miért, akkor nem pániknak hívjuk, hanem rettegésnek, jeges félelemnek, fojtó szorításnak, halálfélelemnek... Megszűnik az ok, mi megnyugszunk és el is felejtjük az egészet. Onnantól vagy beteg, ha ok nélkül tör rád, vagy teljesen hétköznapi dolog is bármelyik pillanatban ki tudja váltani belőled. Direkt nem sorolok példákat, mert tényleg bármi lehet. Egy szituáció, egy illat, egy hang...bármi, de akár a semmi is. 
Én miután eljutottam a napi egy rohamig (soha nem több) és a 24 órás szorongásig, rá kellett jönnöm, hogy ezzel nem tudok egyedül megbírkózni. Akkor most mondanám azt is, hogy a pánikból kilábalni csak egyedül vagy képes. Ez teljes ellentmondás, legalábbis elsőre. Nincs rá gyógyszer, nincs terápia, varázsfőzet, ráolvasás, hókuszpókusz, neked kell megalkotnod a saját "gyógyszeredet", ami olyan összetett, hogy az egész életed megváltozik tőle. Minden, amiről úgy gondolod, hogy segítség neked, az az! Ha egy, akkor egy, és piszkosul mázlista vagy! Ha száz, akkor száz, és üdvözöllek a "ráfaragtál" klubban. De szükséged van segítségre, mert egy talpmasszázs, egy akupunktúrás kezelés, egy vitamininjekció, egy eneriakezelés, egy iránymutatás ugyanúgy része lehet a saját terápiádnak, mint a relaxáció, a zenehallgatás, egy tibeti hangtál megkongatása, egy kabala, egy mécses fénye, egy kavics a zsebedben, egy fa átölelése, a gyermeked kacagásának hangja... és hatalmas segítség a környezeted megértése, toleranciája, segítőkészsége, türelme. Én például csak Szuzit, a kutyánkat tűrtem meg magam mellett egy-egy roham alkalmával. De olyankor ő sem követelte a vakargatást, hassimizést, csak feküdt a lábamnál és szerintem vigyázott rám. Nem könnyű egy pánikbeteget megérteni, szinte lehetetlen, csak elfogadni lehet. Sőt, KELL! Pont elég neki az önmagával való élet-halál harca, ne kelljen még a környezetével is küzdenie!
De vissza hozzám. Rájöttem, hogy segítségre van szükségem. A pszichiáterem elmagyarázta, hogy csak a Xanax újbóli szedésével fogok tudni megszabadulni a Xanax okozta pánikbetegségtől. A Xanaxot és társait csak fokozatos csökkentéssel lehet elhagyni, ami minimum hónapokat jelent. Nekem két évet. Bármilyen morzsányi adaggal is csökkented a dózisod, akkor is szenvedsz az elvonási tünetektől, csak egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mértékben. Ugye sejthető, hogy az elvonási tünet nem más, mint a pánik! Ahhoz képest, hogy milyen könnyű hozzászokni, és egyre nagyobb adagra van szükséged, hogy hasson, ezért elhagyni piszok kemény dolog. És amikor végre elhagytad a tabletta szedését, akkor van esélyed, hogy tünetmentessé válj a magad által jól felépített személyes terápiáddal. Annak ellenére, hogy teljes meggyőződésem, hogy a Xanax (Frontin) ártalmas, mégis azt mondom, hogy van, akinek ez is lehet segítség. Nem azért, mert az, hanem van, aki számára ez jelenti azt a mankót, amivel képes aktiválni a szervezete öngyógyító képességét. Nem a tablettától van jobban, hanem attól a lelki terápiától, az ösztönös maga által végbevitt csodától, amit tévesen a tablettának tulajdonít. Ezek még mindig csak az én gondolataim, a saját véleményem, mások másképp érezhetik. 
Nem ment el az eszem, amikor azt mondom, hogy sokat köszönhetek a pániknak. Tényleg hálával tartozom neki, mert megtanította értékelni azt, amit előtte már természetesnek vettem, az élet szépségét, a mindennapok nyugalmát, a lelkem békéjét, az élmények átélését..... megtanított látni, érzékelni, értékelni. Hatalmas élmény nézni egy kisgyermeket, aki rá tud csodálkozni a világra. Mindig vágytam rá átélni, milyen lehet az ő szemükkel észlelni a világot. Pedig valamikor én is így láttam. A pánik visszaadja ezt az élményt. Mert amikor nincs rohamod, vagy nem szorongsz, boldogság jár át, tudsz önfeledten örülni mindennek, annak is, amit már különben észre sem veszel.
A cseppkőbarlangban átélt roham után megváltozott az életem. Tudtam, hogy ettől nagyobb már nem jöhet. Az addigi legerősebb rohamok után is max. két óra kellett a regenerálódásomra. Akkor pontosan egy napig tartott. Ennyi kellett, hogy a pulzusom és a vérnyomásom normalizálódjon, és kilábaljak a teljes apátiából, ami minden roham után jelentkezett. Viszont amikor jött a következő, már nem féltem tőle. Valahogy úgy voltam vele, hogy "Csak gyere!... már nem tudsz meglepetést okozni". De tudott! Egyre rövidebbek és egyre enyhébbek lettek a rohamok. Amikor már nem küzdöttem ellene, egyre kevésbé volt mi ellen küzdenem. Emlékszem arra a pillanatra, amikor először ráeszméltem, hogy eltelt egy óra úgy, hogy még csak nem is gondoltam a pánikra, nemhogy a jeleit érzékeljem. Majd jött a két órás tünetmentes boldogság, utána az egy napos, egy hetes, egy hónapos... és akkor már nem is számolod, hanem éled a normális életed. Nagyon lassan elhagytam a gyógyszereimet is. Léleképítő lettem, a saját lelkemnek gyógyítója. Az igénybe vett segítségek közül megtartottam azokat, amik hasznosak voltak számomra, amikre pedig már nem volt szükségem, azokat elengedtem. Az elmúlt időszak töredéke is elég lett volna ahhoz, hogy visszaessek, de egyetlen roham nélkül csináltam végig ezt a két évet. Szorongásaim persze voltak, de az lett volna a nem normális, ha nincsenek. 
Bárki lehet pánikbeteg, de csak egyetlen ember képes kigyógyítani belőle: te önmagad. Kérhetsz segítséget, sőt kérned kell, de ez egy nagyzenekari előadás, ahol te vagy a karmester. Hiába tudja minden zenész a maga szólamát kiválóan, ha te nem fogod össze az egészet. Ha nem irányítasz, nem lesz taps, nem lesz siker a végén.
(folyt.köv.)