Hat-hét éves lehettem. A helyszín Buj, vasútállomás a falu szélén. Az idő egy téli vasárnap este. A nagyszüleimtől utaztunk haza apu, anyu, a húgom és én.
Korán értünk ki, a váróterem már zárva. Szélcsendes, hideg, de nem csípős téli este volt. Jól beöltözve, bélelt csizmában kicsit sem fáztunk. Én anyu kezét fogtam, Anita apuét.
Az állomás erős világítása narancssárgás, meleg, barátságos fényburkot vont körénk. Az égbolt sem volt fekete, inkább szürkéskéken borult ránk, és a ködösen tompa levegőben elég messzire lehetett látni. Jól kivehető volt a távoli házak és fák kontúrja, amit a vastag hótakaró tett lággyá és életlenné. A sínek túloldalán, a szántóföldön a hóátfúvásoktól védő rácsos kerítéselemek sorakoztak hivatástudattól büszkén, és a lábuknál tornyosuló hókupacok a bizonyítékai, hogy hathatósan is. Mögöttük egész a horizontig a semmi uralta a terepet.
A levegőt fűszeres füst illata töltötte be. Szerettem a falusi tél illatát. A fa égése nyomán keletkező füst mindig kellemes volt számomra. Egész jól meg tudtam különböztetni az más-más fa égése által kelettkezett füstillatokat, de azt sosem tudtam, hogy melyik fafajtához tartozik. Volt, amelyiknek olyan illata volt, mint a kályha tetején piruló napraforgómagnak. Az volt a kedvencem.
Csend volt, igazi, ünnepélyes csend. A szél nem csapkodta a kertkapukat, nem fütyült a rések közt futkosva. Az állatok már nyugovóra tértek, és a kutyák sem ugattak. Néha ugyan felhangzott egy erőtlen próbálkozás egyik-másik kutya részéről, de annyiban is maradt, mintha éreznék, hogy ezt most nem illik. Talán tíz-tizenketten lehettünk összesen. Az érkezők köszönését fogadva más emberi szó sem hangzott el. Ami megtörte csak a csendet, az az állomáson lévő egyetlen fa jéggel borított ágainak reccsenése, és a hótakaró kérgének roppanása volt csak az emberek lépteinek nyomán. Először a roppanás, majd az összepréselődő hó harsány, csikorgó sercegése. A fokozatosan erősödő, ritmusos zajnak a peronra való megérkezés vetett véget.Késett a vonat, de ez senkit nem tett türelmetlenné. Én a csillogó hótakarót néztem. A lámpák fénye ezernyi fényszikrát keltett életre, amik ragyogtatva fényüket egészen elvarázsoltak. Nincs az a drágakő, ami ilyen tűzzel képes csillogtatni a fényét. Amikor picit elmozdítottam a fejem, a fényszikrák vad táncba kezdtek. Ez jó játéknak tűnt. Én voltam a karmester és a koreográfus egy olyan előadásban, ahol én diktálhattam az ütemet, én dönthettem el, hogy óvatos lépéseket, vagy vad fénycsóvákat húzva engedelmeskedik nekem az egész fénybalett. Olyan lélekemelően szépséges volt, hogy nem tudtam megunni. Varázsolhattam, és engem is elvarázsoltak. Olyan hangulata volt az egésznek, mintha egy békebeli idilli képeslap életrekelt szereplői lennénk.Ennyi emlékkép villant fel bennem arról az estéről. Arra már nem emlékszem, hogy megjött a vonat, hogy utazunk... Csak ezt a pár percnyi ajándékot kaptam meg most, s mindezt egy felvillanó gyufaszál elillanó füstjének köszönhetem. Az nyitotta ki elmém azon ajtaját, ami mögött ez az emlék pihent.
